Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11. szám - HETVEN ÉVE HALT MEG KOSZTOLÁNYI DEZSŐ - Lengyel András: Kosztolányi-dubiózák
Lengyel András Kosztolányi-dubiózák i A dubióza filológiai műszó, a latin 'kétséges, kétes' jelentésű dubiosus melléknév származéka, sokáig csak a 'kétséges hitelű követelések' megnevezésére szolgáló kereskedelmi kifejezés volt. Ma azokat az írásokat jelölik így a textológusok, amelyeket szerzőjük nem szignált, azaz nyitva hagyta az olvasók előtt a kérdést, hogy ki is a szerző, az írás tényleges alkotója azonban valamiképpen mégis azonosítható. Ám a valószínűség, amely így elérhető, soha nem a teljes bizonyosság: ezt a pici kételyt, bizonytalanságot jelöli - óvatosságra intve - a dubióza minősítés. Különösen sok ilyen írása van azoknak, akik újságíróként is dolgoztak, s a régi hírlapírói gyakorlat szerint írásaikat csak ritkán, meghatározott esetekben jelölték meg nevükkel, álnevükkel vagy szignójukkal. Ilyen esetekben tényként kezelendő, hogy a névtelen írások mögött egy jól körülhatárolható kör, a szerkesztőség tagjai állnak, a cikkeket valaki közülük írta, de a kutatás mérlegelésre kényszerül, hogy végül is melyik cikket ki írta. Olyan író-újságírónak, mint a szegedi Móra Ferencnek vagy Juhász Gyulának az életműve pl. nagy százalékban névtelen írásokban van fölhalmozva. (Szerencsére, esetükben akadtak jó szemű, szorgos kutatók, akik az azonosítást jórészt elvégezték. Móra írásait Vajda László, Juhászéit Péter László s munkaközössége: Ilia Mihály és Grezsa Ferenc azonosította. Juhász Gyula termése szerepel is a kritikai kiadás megfelelő köteteiben, Péter László pedig módszertani cikket írt a költő névtelen cikkeinek azonosításáról [Kilenc írás Juhász Gyuláról. Békéscsaba, 1983]). Ajelenség persze egyáltalán nem csak szegedi; a fővárosi, budapesti újságírókat ugyanúgy jellemzi ez, mint Juhász Gyuláékat. Ilyen, neve föltüntetése nélkül is sokat publikáló újságíró-író volt egyebek közt Kosztolányi Dezső is: a nevével jegyzett sok-sok írása, amelyeket a Réz Pál gondozta életműsorozat ad közre, az életművet illetően - némi túlzással szólva - csak a jéghegy csúcsa. Kosztolányi ugyanis egész felnőtt életében újságíró volt, szerződtetett munkatársként szerkesztőségekben dolgozott, rá is vonatkoztak az újságíróélet szokásai és szabályai. Ingyen ő sem kapott fizetést. 1907-ben már egy jelentős nagy lap, a Budapesti Napló szerződtetett belmunkatársa volt, majd a Világé (s azzal részben párhuzamosan az A Hété), később 1917 és 1919 közt a Pesti Naplóé, majd újabb pár évre az Új Nemzedéké, s végül a Pesti Hírlapé. S ha nem is haláláig, de kb. a húszas évek közepéig mindenképpen, nap mint nap végezte a szokásos újságírómunkát. Működése nem korlátozódott, mert nem korlátozódhatott pusztán az irodalmias formák (pl. tárca, írói jegyzet) művelésére. Ez a jegyzetlenül publikált, minden jel szerint igen nagy szövegkorpusz (számításom szerint kb. 2500-3000 írás) azonban mindmáig azonosítatlan, s e hiány nemcsak azért jelent problémát, mert így csonkán ismerjük az életművet, de azért is, mert így éppen az a szövegtípus maradt számunkra ismeretlen, amely a költőből prózaírót „csinált", s amelynek írásrutinja és tapasztalatai nélkül a prózaíró vagy nem is jelentkezett volna, vagy egészen másféle karakterű lett volna. (S akkor még nem is szóltunk az Új Nemzedékben megjelent, a maguk idejében nagy figyelmet, sőt botrányt keltett névtelen cikkekről, amelyek - bár 91
