Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Pécsi Györgyi: A mese folytatódik (Lázár Ervin: Csillagmajor)
„Vaskos, szigorú parasztember, karba tett kézzel áll a dűlőúton. Egy szempillantással fölmérte a helyzetet, s mielőtt a krumplik közé süllyedtem volna szégyenemben, bátorítóan azt mondta: »Nyugodtan szedjél belőle máskor is, van ott ölég.«" „Az emberség mindig működőképes" - teszi hozzá az író. Lázár Ervin személyes emlékezetében a pusztai ember csodákkal, titkokkal átszőtt vonzó világban, önszabályozó közösségben élt - mindaddig, amíg a közösség élettere erőszakosan föl nem lett számolva. Hogy szociológiailag mennyire 'valósághű' ez az írói értelmezés (Illyés Gyula ugyanerről a világról A puszták népében torokszorító képet festett), értelmetlen firtatni. A lélek, az emberség, a szeretet igazsága bárhol megtörténhet, a lefitymált cselédsoron éppúgy, vagy talán inkább, mint a fülledt szalonokban. * Lázár Ervin emlékezve és értelmezve, újraköltve mégsem csupán emlékművet állít a múltnak, hanem megtalálja azt a hajszálvékony repedést, amelyen át megtörténik a múlt revitalizációja is. Az író mindkét írástömböt kétszer, két-két elbeszéléssel zárja le. A második lezárásokban tulajdonképpen visszaveszi az első lezárások szkeptikus téziseit. Nem tudjuk, ki a Csillagmajor elbeszélésfüzér „beszélője". Olykor egy megnevezetlen felnőtt emlékező, aki nyelvi fordulatai révén arra enged következtetni, hogy azonos Lázár Ervin íróval, máskor egy azonosíthatatlan, gyermekkorára visszaemlékező, a pusztáról elkerült felnőtt meséli azokat a titokzatos, arkangyali és ördögi történeteket, amelyek maguktól értetődő természetességgel estek meg hajdan Rácpácegrespusztán. A Csillagmajor novellafüzér cselekménysorának nagyon rejtett, alig érzékelhető történelmi ideje valahol a két világháború között kezdődik, s a kádári konszolidációs években, a televízió megjelenésével, a közösségi mesélést fölváltó 'központi mese' színre lépésével zárul (a ciklus első befejezése), a titokzatos dobozból kiáradó képek elárasztják a szobát, a mese véget ér. Ám nem várt módon zárul az elbeszélésfüzér: az A kút című, legutolsó novellának már egy olyan fiatal férfi a főhőse, aki kinőtt a mesék világából, elfogadja a városi létet, pragmatikusan gondolkodik. S miközben arról győzködi anyját, hogy babonás képzetek rabja, mert nem létezhet, hogy rég halott férjének 'sírjából' angyali cite- raszó hallatszana, egy idő után borzongva maga is hallani kezdi a titokzatos, földöntúli muzsikát. A pusztai lét véget ért, de a mese megmagyarázhatatlan okból folytatódik. A Függelék tárcáinak elemző, emlékező, reflektáló „beszélője" viszont, ahogy majd a Hazafelé című írásban néven is neveződik, maga Lázár Ervin író, Alsórácegres szülötte, aki évtizedek óta él egy budapesti, Lónyai utcai emeleti lakásban, s ebben az idő- és térkoordinátában értelmezi újra gyermekkora világát. A legutolsó írásban azonban (Isten veled, Rácpácegres) ismét egy megnevezetlen „beszélődtől tudjuk meg a titkot: a málladozó, enyésző pusztában ma is legalább egy láthatatlan manó rejtőzik, akinek hosszú, láthatatlan szakállát az egyik helybeli asszony gondolkodás nélkül fölismeri. A Függelék reflektív, bizonyos értelemben a pusztaiságot demitizáló írói magánbeszéde közösségi beszéddel zárul tehát, s azzal a tanulsággal, hogy a puszta és a pusztaiság ugyan megszűnt, a mese azonban folytatódik. Lázár Ervin, ahogy a Csillagmajort., a Függeléket is azzal zárja, hogy noha elmúlt a régi világ embereivel, tárgyaival, nyelvével, kultúrájával, jóra vágyó leikeivel együtt, mégis folytatódik a mese. Az író semmivel nem indokolja, miért ismeri föl azonnal az asszony a manó szakállát, s miért hallja a fiú a citeraszót - az indoklás, a magyarázkodás a racionális, pragmatikus létértelmezés sajátja. Az író csak bejelenti a tényt: az ember meghall és meglát egyebet is. Mert ember, megért valamit a létezés misztériumából: főként azt, hogy nem 'érthet', nem 'magyarázhat meg' mindent. Hogy szükségünk van nem annyira a 'csodákra', mint a csodára való érzékenységünkre, hogy hozzákapcsolódjunk a titokkal övezett nagy egészhez. Ha másban nem is, ebben, s az erről való mesélésben a hagyomány biztosan folytatódik, állítják a régről eredő mesék. 105
