Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem

Az ősz kellős közepén félbeszakadt oktatást követően elmaradtak a félévi kollokviumok, megcsonkult első félévünket vizsgák nélkül is érvényesnek nyilvánították. Nagy változások idejét érhettük meg: a bölcsészkaron az addigi három szak - magyar, orosz és történelem - újakkal bővült: angollal, némettel, franciával, latinnal és néprajzzal. Szinte határtalan gazdagodás a korábbi lehetőségekhez képest. Meg voltunk győződve róla, hogy mindebben a mi húsz pontba foglalt októberi követeléseink nagy súllyal estek latba. (Ama húsz pont legtöbbjének beteljesülésére 34 évet kellett várnunk, ám olyan is van, ami beteljesületlen maradt.) Szakot is válthattunk. Jómagam latinra cseréltem az oroszt. (Máig nem lelem ésszerű magyarázatát döntésemnek. Én az orosszal középiskolás korom óta jó viszonyban voltam, kiváló tanáraim jóvoltából sikerült idejében túladnom azon a primitív, elvakult előítéleten, hogy csupán a megszálló hatalom hivatalos nyelvének tekintsem. Későbbi - s mai - eszemmel s akkori energiámmal bizonyára hozzávettem volna harmadiknak még egy nyelvet vagy, mondjuk, a néprajzot. Félresikerült elhatározásomat aztán a nyers valóság hamarosan felülírta - de ne vágjunk a dolgok elébe.)

Még mindig a jónál tartva: életre szólóan összekötöttük a sorsunkat a párommal. Három féléven át voltunk már évfolyamtársak, de egymás iránti érzelmeink alig jelentettek többet ez idő alatt, mint barátságot. Mások jártak utána, mások után jártam én is. Hogy valami mindkettőnkben - anélkül, hogy tudatában lettünk volna - megindult s növekedni kezdett, arra csak néhány aprónak tetsző jelből - elejtett szóból, érintésből, tekintetből - utólag tudtunk következtetni. November közepe táján elhatározta, hogy hazautazik Kaposvárra a családjához. A megszállt és megbolydult ország kaotikus közlekedési lehetőségei s a nem épp kifogástalan közbiztonság miatt féltettem ettől az úttól, de nem tudtam lebeszélni róla. (Utóbb kiderült: négy nap alatt sikerült, nagy nehezen, Baján keresztül Kaposvárra elvergődnie.) Puszta baráti féltésnek gondoltam iránta való aggodalmamat, némiképp még nehezteltem is rá, amiért nekivágott a kockázatos útnak. Hamarosan összefutottam egy korábbról már ismert debreceni lánnyal s vele kezdtem el járogatni. így ment ez egészen január végéig, amikor is jött egy levél Mártától: ekkor meg ekkor érkezem, kérlek, gyere ki elém az állomásra, segíts hazacipekedni. Aznap esté Évával találkoztunk volna. A találkozót lemondtam, siettem Márta elé. Öröm villámlott végig rajtam, amint megláttam a fújtatva- prüszkölve megálló vonat lépcsőjén lefelé szállni. Mogyorószínű, puha tapintású kabátot viselt, a fején halvány vörösesbarna prémszegélyű sapka. Hogy az úti poggyásza mi volt s milyen volt, arra nem emlékszem: csak őt néztem, semmi egyebet. Egykettőre rá kellett eszmélnünk: életünk addigi kanyarai-kitérői után végre egymásra találtunk. Ennek idestova épp ötven éve lesz. A felismerés eltökélt nekibuzdulásában minden bizonnyal még abban az esztendőben össze is házasodtunk volna, ha váratlanul s gorombán közbe nem avatkozik a - mi is? Nevezzük talán ekképp: a történelmi balsors.

A nyelvészeti és magyar, illetve világirodalmi órákon ettől fogva egymás mellett ültünk, csupán választott új szakunk előadásain és szemináriumain vettünk részt külön-külön; ő ugyanis oroszról a németre váltott. (Máig föl-fölemlegeti: miért nem jelentkeztünk egyazon szakra. Igaza van.)

5