Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11. szám - A HETVENÉVES BUDA FERENC KÖSZÖNTÉSE - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem

hősi - szerepem nem volt. Tüntettem s felvonultam együtt a többiekkel, mint egy a többezerből, majd az első adandó alkalommal jelentkeztem a sebtiben ösz- szetoborzott nemzetőrségbe, nemzetőrként pedig rendfenntartó és őrszolgálatot teljesítettem szülővárosomban, Debrecenben. Nemzetőri tevékenységemet - az adott körülményekből fakadó szükséges voltán túl - üres kérkedés volna többre, magasabbra értékelni. Nem büszkeségemet, de tiltakozásomat keltené hát föl, ha ebbéli „érdemeim" jutalmául bárki is nemzetőr tábornokká, esetleg hadnaggyá vagy akár tizedessé óhajtana ma előléptetni. Elfogadhatatlan számomra még a gondolat is, hogy annak a mindössze néhány napig hordott ócska, viseltes katonaszerelésnek az emlékét egy rendjelekkel dekorált díszegyenruha előlem eltakarja.

A forradalom tizenkét napja alatt egyetlen sort sem írtam: mással voltam elfoglalva. Mindaz, ami eközben keresztülzuhogott rajtam, a magam belső visszhangjaival-válaszaival együtt, csak a november negyedikének hajnalát követő csendes, ám egyben túlnyomásos időszakban kezdett verssé, versekké rendeződni. Verseim - más közlési mód híján - kézzel írt papírlapokon, álnév alatt, kézről kézre, majdhogynem szájról szájra terjedtek. A terjesztés mindenféle szervezettség, konspiráció, sőt előzetes megbeszélés nélkül történt: egy-egy újonnan elkészült darabbal kiballagtam az ideig-óráig még nyitva tartó kisebbik diákotthonba, s felolvastam ott vesztegelő vidéki diáktársaimnak. Náluk hagytam a kéziratot is. A hallgatóság, illetve az olvasók létszáma s összetétele napról napra változott, így november közepéig-végéig - amikor is a megüresedett diákotthon hosszabb időre bezárta ajtaját - verseim sokak kezébe eljutottak. Tudtam, hogy amit cselekszem, nem épp kockázat nélkül való. A szovjet tankok és katonák jelenléte, a november negyedikéi ágyúzások városbeli nyomai, a sorozatos letartóztatások és verések hírei, a volt ávósokból s egyéb szedett-vedett népségből verbuvált karhatalmi alakulatok - a „Kádár-leventék" - örökös portyázásai kevés jóval biztattak. Ám azért csak folytattam az írást, s amíg lehetett, a terjesztést is a magam módján. Bornemissza Péterrel szólva tán még az oldalamon is kifakadozott volna a szó, ha le nem írom s tovább nem adom. Hogy ez bátorság lett volna részemről? Alig hiszem. Felfogtam ugyan a veszélyt, de át nem éreztem. Igen fiatal voltam még akkor, s abban az életkorban az ember nemigen hajlik rá, hogy a maga vesztét is elhiggye.

így teltek-múltak a hetek. Az egyetemi oktatást bizonytalan időre szüneteltették, majd a metaforikus tél nyomán bekövetkezett a valóságos tél is. Nem mondhatni, hogy e kettő közül az utóbbi lett volna a szigorúbb: hó alig esett, enyhe idő járta. Legalábbis az évszakhoz képest. Fagy helyett a hatalom szorító satui csikorogtak: százakat hurcoltak el, a forradalom idején tevékeny szerepet vállaló társainknak színét sem láttuk jó ideje, riasztó hírek terjedtek a letartóztatottak kínvallatásáról, kivégzésekről, öngyilkosság színében feltüntetett agyon- verésekről.

Közben azért eljött az új esztendő első napja is. Látóbeli írásom legvégén megemlítem: akkor még nem tudhattam, mennyi jónak s mennyi rossznak nézek elébe. Minthogy a rossz rendszerint magától is bekövetkezik, kezdjük talán a jóval:

4