Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Ittzés Mihály: János a vérzivatarban

Nádasdy szerint: Örzse belépője - „Sej, verd meg Isten, aki eztet csinálta, / De még jobban, aki ezt kitalálta!" - nem Ferenc császár és Napóleon koráról szólt. Zenei anakronizmus tulajdonképpen e népdal „visszadatálása", hisz a 19. század elején még nem is voltak efféle új stílusú népdalok. Nádasdy figyelmeztet rá: első világháborús katonanótát adott a zeneszerző a női főszereplő szájába. Nem volt más e népdal, mint „átok az első világháború fölidézőire, bűnöseire, hiénáira". (Ezt a közelmúltra utalást próbálta jó néhány éve Selmeczi György rendezése - számomra kevésbé meggyőzően - „tárgyiasítani" a Millenáris Park színháztermében bemutatott Háry-produkcióban: a csatajelenetet a színpad fölé vetített vilgáháborús filmhíradórészletek illusztrálták.) Nádasdy elemzése kitér arra is, hogy a kétfejű sas kigúnyolása is utalás volt a még élő Habsburg-pártiságra, a legitimistákra. Úgy látszik tehát, hogy a Hárynak is - mint oly sok művészi alkotásnak- valóban sajátja ez a többrétegű mondanivaló.

A mostani kecskeméti „mutáció" tehát „csak" újabb történelmi párhuzamokat, jelentést illesztett a darabba. Sajátos megoldás a mindvégig megkettőzött Háry-figura: felváltva vagy éppen egyszerre van színen az ágrólszakadt öreg (a prózai szereplő, a történelmi valóság) és a huszárruhás fiatal (az énekes, az ábránd), amilyennek amaz szerette volna tudni hajdanvolt magát. (Az alakkettőzésnek is van apró előzménye: finom utalásra emlékszem Szinetár Miklós 1965-ös Háry János-filmjéből. Egy-egy pillanatra a kocsmában mesélő öreg Háry alakja villan be egy későbbi jelenet képsorába, mintegy utalva arra, hogy mindez csak Háry meseteremtő képzeletében történik.)

Kodály Zoltán sokszínű zenéje tette, hogy Háryt Ady Mesebeli Jánosával rokoníthatjuk, magában a népszínműre hajazó szövegben még nem volt benne. Juronics adaptációja talán még inkább ezt a halállal gyürkőző Jánost állítja középpontba. De nem magában, hanem mellé emeli a táncosai által megtestesített, a színlapon szereplőként nevesített szegény magyar népet. A bevezető jelenetben őt (őket) látjuk. A rendező nyilatkozatában hivatkozott forradalmak szimbólumaként, summázataként négyfokozatú a „történet": szenvedés - esz- mélés - küzdelem - elbukás. A zene, ha nem is kínálja, de megbírja ezt az értelmezést belső dramaturgiájával, változó karaktereivel. Első látásra azonban nem könnyű ezt a folyamatot felismerni. A megvalósítás leköti a figyelmünket, ugyanakkor előre vetíti a koreográfia sajátos „zeneellenességét". Ugyanis véletlenül sincsenek benne már a Nyitányban is megjelenő verbunkoskarakterre utaló lépések, gesztusok. A stilizált történeti hivatkozás helyett- ha lehet ezt táncra alkalmazni - a szabad asszociáció módszerével él. A koreográfus más műveiben megismert hajlongó-tekergő, szabad (tehát a klasszikus balettre sem emlékeztető) mozdulatvilág uralja a táncos jeleneteket. Hiányzik a mozgásból az a nemes tartás, mely ezeknek a magyar táncoknak alapvető karaktere. A maga koncepciója szempontjából a koreográfus persze helyesen is járt el: hagyományos néptánclépések aligha lettek volna szervesen beilleszthetők. A mozgás kifejezőerejét azonban - a zene eredeti jellegétől való „elrugaszkodás" ellenére - aligha vonhatjuk kétségbe.

A másik veszteség: elsikkad a zene szelíd és gyilkos humora, iróniája. Az első bécsi Burg- jelenetben (Második kaland) szó sincs bájos harangjáték-figurákról. Helyette a felső színpadon rohanó lábak látszanak, majd röplapszóró, szabadságot hirdető plakátokat ragasztó alakok jelennek meg - szóval forradalmi jelenet tanúi vagyunk. Közben kontrasztnak némajátékot is látunk: (öreg) Háry traktálja tovább a gyíkkenőcs receptjével a Császárnét. Előbbre került Örzse csúfondáros tyúketető nótája, amelyet - az eredeti szerint - a kétfejű sasnak énekel. Itt fegyveres forradalmárok láthatók a színen, s a lány közvetlenebbül fejezi ki megvetését a császári népség iránt: leszedi képeiket a falról s elégeti.

Inkább tragikus, mint groteszk-gúnyoros értelmet kap a csatazene és Napóleon gyászindulója is. Az ifjú Háry kicsit sokat vagdalkozik, vív a fantomellenséggel, s nem egy- egy „varázsütéssel" vágja le a támadókat, amint pedig azt a zene egyértelműen jelzi. Az

126