Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Ittzés Mihály: János a vérzivatarban

elesett franciák pedig átalakulnak forradalmár-áldozatokká, akiket öreg-Háry harsány „győztünk!"-kiáltásokkal támogat életre a gyászinduló hangjai alatt. A Császári udvar bevonulásának zenéjéhez pedig erőszakjelenetet asszociált a rendező.

Vegyük sorra még néhány fontos áthelyezett zenei tétel jelentésváltozását. Örzse már említett belépője nem az Első kalandban, a Monarchia és Muszkaország határán játszódó jelenetben hangzik el, átkot szórva a magyar katonát idegenbe vivő akaratra általában, hanem a bécsi Burg-jelenetben, a háború hírére reagál. Nem vitatható: jó helyen van itt is, de megint csak szűkíti az „üzenetet". Ugyancsak ide került, de nem hátrahelyezve, hanem előbbre hozva az eredetileg a győzelmet ünneplő Toborzó, „A jó lovas katonának, de jól vagyon dolga." S mi a látvány hozzá? A Szegény magyar nép (tánckar) áll forradalmi seregként fegyverbe, közben a statikusan beállított kórus les ki a két színpadszint közötti résen, mintegy lőállásból. Még egy puskás kölyök is feltűnik a színen, hogy az '56-os utalás egyértelműbb legyen... A hangszeres közjáték némi komikus játékra ad akalmat a rendezőnek: a két Háry lovazása tölti ki jórészt ezeket a zenei frázisokat.

Nem lehet célunk a teljes rendezői készlettár lajstromozása, de néhány momentumot még meg kell említenünk. Előbb csak a felső szinten, később lent is megjelenik két, egyenruhája és rohamsisakja szerint szovjetként azonosítható, általánosságban a zsarnokságot megtestesítő katona. Ok rugdalják be fentről öreg Háryt - a nézők számára megszerezve az első, abban a pillanatban alig-alig értelmezhető sokkot - a kocsma helyett börtönként azonosítható alsó szintre. Kétségtelen, Háry nyomorúságot megszépítő meséje, ábrándozása így még kontrasztosabban indul, mintha a jelenet eredeti funkciója szerint a falusi élet mindennapi gondjai közül röppentené az ábrándok világába az elbeszélőt és hallgatóit. „Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van" - juthat eszünkbe Illyés verse, amikor Mária Lujza érzelmes rokokó menüettdalát (Kukuskám) a háttérben vonuló csizmák „festik alá". (A katonacsizma többször visszatérő motívum.) Az Ábécédé nóta eléneklésekor a fogdmegek taszigálják be s ki a gyermekkart is: kényszerből vállalt produkció a hatalom szórakoztatására? De a zsarnokságasszociáció másként, látványban summázottan is feltűnik a színpadon: Napóleon öltözéke Sztálin generalisszimusz ünnepi fehér egyenruháját formázza, miközben Hitler-bajuszt visel és a hagyományos Napóleon-kalap alatt Rákosi kopasz feje búvik meg.

Az előadásról ezúttal csak annyit, hogy előnyére vált a prózai szövegeknek, hogy színészek játszották a kisebb, de fontos szerepeket (Marci bácsi, Napóleon, Ebelasztin báró), vállalva egy-egy énekszám előadását. Az ő szájukból a prózai szövegek hitelesebben szóltak, a figurák megformálása plasztikusabb, mint sokszor az operaszínpadon, amikor énekesek alakítják ezeket a szerepeket is. Többet nyert a darab prózai-színészi vonulata, mint amennyit vesztett a néhány dal zeneileg kevésbé tökéletes megvalósításával.

Összegezve benyomásainkat elmondhatjuk, hogy Juronics Tamás rendező-koreográfus munkatársaival és „csapataival" - színészek, énekes szólisták, táncosok, s persze a kórusok és a zenekar - szuggesztív előadást hozott létre. Azonosulhatunk is koncepciójával. Mégis azzal az érzéssel hagyja el a néző a színházat: nem a Háry János című Kodály- Paulini-Harsányi darabot látta, hanem egy másik Háryt, melyhez amaz csak mintegy nyersanyagot szolgáltatott szövegben, zenében. Ebből az előadásból a Háry Jánost nem ismerhetjük meg. Az előadás sok hívet szerzett, de talán épp az itt említett szempont miatt sok ellenérzést is kiváltott. Végső soron a mű mondanivalója hazaszeretetről, történelmi áldozatvállalásról, keserű, terhes egyéni és közösségi sorsot megszépítő költői ábrándokról, mesék igazáról, nem csorbult. „Csak" más formában, más hangsúlyokkal, s mint mondottuk, történelmi és emberi perspektíváit egyszerre tágítva és szűkítve jelent meg a színpadon.

327