Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Ittzés Mihály: János a vérzivatarban
táncos koncepciójának teljesebb kifejtéséhez adott lehetőséget. Hogy miként, arra még visszatérünk.) Még ha végig leköti is a figyelmét az előadás, okkal s joggal ötlik fel a nézőben a kérdés: szabad-e, kell-e az efféle korszerűsítés, a hajdanvolt, igazándiból meg sem történt eseményeket jelképes értelemmel színpadra vivő szüzsé összekapcsolása újabb történelmi eseményekre reflektáló, időszerű kerettel? S ezen új dramaturgia érvényesülése érdekében a zene eredeti, elsődleges jelentésének erőteljes átértelmezése. Ugyanilyen súlyos kérdéseket vet fel, hogy több zeneszám máshol hangzik el, más szövegkörnyezetben és dramaturgiai helyzetben, mint ahogy azt a zeneszerző beillesztette a darabba. Mindez itt és most természetesen nem a szerzői jog szempontjából vetődik fel (bár egyes kritikus hangok ezt a szempontot is megemlítették), hanem egyrészt esztétikai, másrészt dramaturgiai, harmadrészt pedig eszmei kérdésként. Ha logikus, az előadás koncepciója által megkívánt s így szervesen illeszkedő is az új helyén az adott tétel, tehát esztétikai és dramaturgiai szempontból igazolható, művészet-etikai kérdésként még mindig felvetődhet a módosítás jogossága. Juronics Tamás rendező-koreográfus, Almási-Tóth András dramaturg és Selmeczi György zenei vezető nyilvánvalóan nem azon törte a fejét, hogy miként tudnák a legfeljebb szöveghúzásokkal, s esetleg a fent említett zenei részletek mellőzésével „karcsúsított", de lényegében mégis az eredeti formában színpadra állítani a Háry Jánost. Nem tudtak volna mit kezdeni az egyébként kínálkozó hagyományosabb-népszerűbb formavilággal, s ezért „előre menekültek"? A koncepció keresésben-választásban gyanítható valamilyen kritikai alapállás az eredetivel szemben: meseszerűségét, naiv báját, az itt-ott túlírt, többek szerint „göregáboros" szöveget ma elfogadhatatlannak érezték? Buktatóitól akarták távoltartani magukat? Nem tartották jónak a zene dramaturgiai elrendezését, mi miért éppen ott szól Kodály koncepciója szerint, ahova ő illesztette? Mindezekre a kérdésekre persze csak az előadás gondozói tudnának válaszolni egyértelműen. A nézőnek, a kritikusnak az előadás valóságából kell kiindulnia, abból kell megértenie a művészi szándékot, vagy legalább a megértést megkísérelnie. Mindenesetre elgondolkodtató, hogy a műsorfüzet tanúsága, az ott olvasható idézetek szerint elvben és alapjában nem akartak az újraalkotók más eszmei mondanivalót érvényre juttatni előadásukkal, mint amit Kodály és a mű korábbi elemzői, Szabolcsi Bence és Mátyás János, láttak a darabban. Mégis szükségét érezték, hogy a ma divatos megoldást, a „belemagyarázást", átértelmezést, modernizálást válasszák. Ezzel nemcsak tágították, hanem szűkítették is a darab szellemi-történelmi világát: egy irányba terelték a néző gondolatait, érzéseit. Nem hagyták rá, hogy általánosítva levonja a tanulságot a stilizált meséből és a zenéből. Gondolkodnivalót azonban mégis hagy bőven... A Háry János parabolaként és enigmaként való értelmezése egyébként nem újkeletű. Nádasdy Kálmán egy épp harminc éve tartott Kodály-szemináriumi előadásában-tanul- mányában hangsúlyozta, hogy Kodályék darabja többrétegű alkotás, „akárcsak névadó hőse - fortélyos mű". A darab egyik fontos sajátságát így jelölte meg: „alkalmazkodó tünetegyüttes", amelynek minden megvalósítás új meg új variációját adja a zene, a szöveg, a kép egységében. Példákat említ arra, amikor oly nagymértékű az elhajlás az eredetitől, hogy „[...] már nem variánsról, hanem mutációról kellene beszélnünk, mivel ez a Háry- daljáték eredeti,génjeit' is megváltoztathatja. S ez már komoly veszély." A Katona József Színház produkciójára, azt hiszem, nagyon is ráillenek Nádasdy szavai: veszélyeket rejtő mutáció. Nádasdy Kálmán szerteágazó és a mű mélyére világító fejtegetése a Háry János 1926-os időszerűségére, ugyanakkor a darab életerejére, hosszú távú fennmaradására is rámutatott. Kodály itt is hű volt önmagához, ahogy azt évtizedekkel később Kisfaludyval szólva énekeltette a Mohács című vegyeskari darabjában: „A múlt csak példa legyen [...]". 125
