Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 10. szám - AZ 1956-OS FORRADALOM EMLÉKEZETE - Gyáni Gábor: A forradalom társadalomtörténeti paradoxonjai

séget a mobilitási csapda kifejezéssel kívánjuk ezúttal illetni, azt igyekezvén sugallni általa, hogy a sztálinista hatalmi elit önnön sírját ásta meg az erőltetett iparosítási politika és a társadalom folytonos mozgásban tartása révén. Mindezek segítségével mindenkiben sikerült ugyanis elültetniük (és tartósítaniuk) a bizonytalanság mindent átható érzését, amely a túlzottan képlékeny társadalmi hierarchiájával jár szükségképpen együtt. Azért volt ez csapdahelyzet, mert az eredetileg a rendszer stabilizálása, az erőszakos hatalomátvétel és az önkényes hatalomgyakorlás legitimálása érdekében alkalmazott mobilizációs stratégia vált olyan erővé, ami sokakban (szinte mindenkiben) képes volt megérlelni a kemény diktatúra elleni fellépés lelki-szellemi lehetőségét.

S mi vezetett vajon a mobilitási politika alkalmazásához? Nem más, mint a képviseleti demokrácia intézményeinek a teljes hiánya, minél fogva a nyílt terror mellett nemigen állt más intézményes eszköz a hatalmi elit rendelkezésére az állampolgári (helyesebben az alattvalói) lojalitás elnyerésére. A társadalmi mobilitás zsilipjeinek a szélesre nyitása viszont ráadásul illeszkedett is a kommunista utópia mint társadalomszervező erő teleologikus ideológiai elképzeléséhez. Abban a politikai rezsimben, ahol a legitimációt szinte kizárólag a „programideológiák" szolgáltatják, a szabadság súlyos korlátozásával járó hatalomgyakorlás az öröklött nagy társadalmi egyenlőtlenségek tompításával és látványos ellensúlyozásával (a cirkuláris mobilitás ösztönzésével és a javak elosztásának az egalitarizmusával) szerezhet magának valamennyi (és valamelyest) támogatót az alávetettek köréből.20

Feleletre vár még az a kérdés, hogy mi motiválta a helyzetét, kultúráját és érdekeit tekintve egymástól sok mindenben különböző társadalmi csoportok tagjait forradalmárrá válásuk során. Ami e tekintetben a revizionista értelmiséget illeti, a kérdés könnyen elintézhető a szokványos magyarázattal, nevezetesen, hogy becsapottsági érzésük, a kommunista utópiákba vetett illúzióik hirtelen és drámai elvesztése miatt váltak lázadókká (már jóval '56 kirobbanását megelőzően). Hazai körülmények között tovább fokozta ebbéli fogékonyságukat a történelmileg adott értelmiségi szubkultúra, s annak kollektív emlékezeti hagyománya, amely a reformkor és 1848 óta mindenfajta társadalmi átalakulás fő kiváltó okául az írók, a költők és társaik társadalmi és politikai érzékenységét tüntette ki. A módfelett átpolitizált értelmiségnek ez a szereptudata, sőt prófétikus hevülete jottányit sem vesztett erejéből 1945-öt követően sem. Életben tartásához jótékonyan hozzájárult a politikai romantika hagyományát tovább vivő kommunista társadalomfilozófiai utópia is. Ez a mélyebb oka annak, hogy az ún. elkötelezett (valamint a társutas) értelmiség oly mérvű hatalmi szerephez juthatott a diktatúra uralmi gépezetén belül. A párt akaratát közvetítették a „nép" felé, és egyúttal a nép jóváhagyását is kifejezésre juttatták a hatalom irányába. Azt a közvetítő szerepet vállalták tehát magukra, amely - par excellence politikai közvélemény hiányában - a hatalom legitimálásának a funkcióját teljesítette a diktatúra sajátos körülményei között. Aminek persze maguk is tudatában voltak, ráadásul kézzelfogható történelmi tapasztalatok igazolták előttük, hogy miként a múltban, ezúttal is rájuk hárul a társadalom úgynevezett képviselete a hatalom színe előtt. Ebből fakadt kivételes helyzetük, amely végül a hatalommal való szövetség nyílt felmondására is őket tette elsősorban képessé, amire 1953-tól folyamatosan sor került Magyarországon.

Az értelmiség (legalábbis a kommunista kötődésű hányada) által betöltött eme sajátos funkcióból, a jelzett közvetítő szerepből fakadt, hogy a hatalom maga is úgy tekintett erre az értelmiségre, mint a társadalom, vagyis a köz véleményének adekvát megszólaltatójára

20 A fogalmi alapokhoz vö. Szabó Miklós: Programideológiák és állapotideológiák. Az ideológia szerepe és típusai a polgári korszakban. In: Uő: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Medvetánc, Bp., 1989. különösen 98.

34