Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Lengyel András: A szóértés reménye nélkül
Az ideologikus jelleg már a tanulmány nyitó mondataiban megjelenik. „József Attila költészetéből [...] a jelen kizárólag továbbadott, örökül kapott hagyományként részesül. Ami - azon túl, hogy ily módon egyetlen szakmai »társaságnak« sem képezi birtokát - elsősorban azt jelenti: ami József Attila műveként megszólít bennünket, ontikusan nincs jelen, hanem mindig csak állandó újraértelmezés formájában találkozik a mi kérdéseinkkel. Már csak ezért is viszonylagosít minden olyan vállalkozást, amely egyszer s mindenkorra ki akarja jelölni a róla tehető kijelentések igaz területét. A hagyomány ugyanis sohasem olyan tárgyi készletként továbbítja a költői szövegeket, mint ami önmagával mindig azonos (nyelvi) képződményként viselkedik. (Ilyenként a szövegek csupán a rendezett jeleknek, de sem a hangnak, sem az üzenetnek nem »tárolói«.) Nemcsak azért, mert eleve sem puszta materiális változatai vagy dokumentumai a távol lévő beszédnek, hanem figuratív mozgásuk befagyaszthatatlansága miatt egyetlen olvasás sem képes identikusán megtapasztalni őket"(13.). „Gyenyerű" - idézhetnék erre József Attila egyik ironikus kifakadását. Itt ugyanis már az egyetértés követelményével megfogalmazott tézis, a közvetítettség tézise is túlfeszített. A közvetítettség („hagyományozottság") ugyanis valójában vagy valami banalitás, amiből az értelmezésre semmi igazán lényeges nem következik, vagy pedig - Kulcsár Szabó követelménye szerint elgondolva - eleve irreálisan kezelt értelmezői aktus. Az, ami a szöveg közvetítettségét a valóságban produkálja (a szövegkorpusz bizonyos határok közötti változékonysága, új szövegek előkerülése, egyes régieknek, mint hamisaknak a kirostálása), arról Kulcsár Szabó nem beszél. Ez ugyanis nem lenne képes megalapozni következtetéseit. Valami totálisan érvényesülő „hagyomány"-t kell tehát fölvennie. Ám ez a hagyomány, tételezésével ellentétben, már nem a szöveghagyományozás folyamata, hanem az értelmezői hagyomány. Igazában csak a szöveg értelmezésének hagyománya a releváns az értelmező szempontjából: mindig az értelmező áll benne valamiféle hagyományban, s ez a hagyomány az, ami mesz- szemenően befolyásolja az értelmezést. Sőt, talán mondani sem kellene, Kulcsár Szabó értelmezői gyakorlata is benne áll egy hagyományban - egy olyan hagyományban, amely (mint idézett gondolatmenetéből is kiderül) a viszonytagosításban, a rögzíthetetlenségben („befagyaszthatatlanság") „érdekelt". A szöveg autonómiája azonban sokkal nagyobb, mint Kulcsár Szabó tételezi: relatív nyitottsága megalapozottan nem abszolutizálható. Ép ésszel, amelyet egy relativizáló hagyomány nem deformál, nem állítható, hogy bármilyen szöveg bármiféleképpen - tetszőlegesen - „olvasható". A szövegnek, „figuratív mozgása" minden „befagyaszthatatlansága" ellenére, van egy olyan, emberi tapasztalatban gyökerező bázisértelme, amely - a nyelv kommunikatív erejének tagadása nélkül - nem vonható kétségbe, nem imminálható el. Kulcsár Szabó Ernő azonban, homályban hagyva vélelmei okait, „az én destabilizációját [...] - a nyelviség mediális karakterének fölerősítésén keresztül - kiteljesítő poétikai modellekhez" (15.) vonzódik. Ezeket érzi-véli koradekvátaknak. S bár tud arról, hogy van költő (szerinte ilyen Szabó Lőrinc és József Attila is), aki „az integritást fenyegető tapasztalatként élte át az én megváltozott antropológiai státusát" (28.), nem keresi ennek a változásnak a mélyebb, történeti okait. (Holott az irodalom létmódja mindig heteronóm: az önelvűség és a külső meghatározottság együtt hat, együtt alakítja a szöveget.) Itt ugyanis szembesülnie kellene a kései kapitalizmus kulturális logikájával, amely - működése közben fölszámolván a kialakulásakor még erős és eleven morális kontrollokat (gondoljunk csak a Max Weber emlegette „protestáns etikára") - a totálissá váló piaclogika alá töri az emberi élet minden vonatkozását, s így az irodalmat is. Ennek fölismerése és konstitutív tényezőként való figyelembevétele helyett azonban inkább a tendenciaszerű - viszonylagos - fejlemény abszolutizálását hajtja végre, s azt hangsúlyozza, hogy az „identitás (nyelvileg is) megszilárdíthatatlan". Mintha ez a „késő modern" korban megtapasztalható 98
