Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Lengyel András: A szóértés reménye nélkül
fejlemény örök mozzanat (s általános érvényű összefüggés) lenne. Valami, a természeti törvény erejével érvényesülő konstans. Ezzel az abszolutizációval viszont az irodalmi korkritika előmozdítása (s megértése) helyett maga is az érvényesülő (viszonylagos) tendencia kibontakoztatója, követelménnyé emelője lesz. A Kulcsár Szabó-iskola céltévesztése, legalábbis számomra, e ponton válik nyilvánvalóvá. S ez az összefüggés teszi érthetővé a „pozitivista" tradíció iránti averzióit, a filológiai és történeti munka lebecsülését - s a kiiktatásukra törő uralmi igényt. A „hagyományos" metódusok alkalmazása ugyanis „belezavar" e relativizáló tendencia érvényesülésébe, akadályozza megszilárdulását. * Kulcsár Szabó Ernő egy helyen, elegánsan, velem, illetve egyik írásommal is vitában áll (vö. 55. jegyzet). Úgy látszik, a „sas" olykor legyeket is kapdos. Itt, némileg álságos módon, „a szövegek irodalmi-retorikai teljesítményé"-nek védelmében lép föl (37.). Korábbi gyakorlatához képest figyelemre méltó előrelépés, hogy itt Kulcsár Szabó már elismer egy-két korábban figyelmen kívül hagyott összefüggést. „Félreértés ne essék: nem arról van szó - írja -, hogy az irodalmi szövegeket ne lehetne (sőt ne volna szükséges) nem irodalmi kérdésekre nézve is faggatni. Ennek naiv tilalma a szellem- vagy humán tudományok közös érdekeltségi rendszerét ásná alá" (37.). Ám továbbra is úgy véli: „az irodalom szövegeit saját értelmező tudományának kell megóvnia attól, hogy a nem irodalmi kérdésirányoktól nyert válaszok következtetéseit az irodalomban érvényesítsék" (37.). Ezzel az irodalom s irodalmiság autonómiáját, önelvűségét védelmező mondattal azonban legalább két baj van. Az egyik kétségkívül az, hogy Kulcsár Szabó Ernő saját gyakorlata, mint az előbbiekben megmutatni igyekeztem, éppen e téren cáfolja saját deklarált tézisét: ő az, aki a kései kapitalizmus kulturális logikáját általánosítva rákényszerít valamit az irodalomra, ami legföljebb csak részlegesen jelenlevő benne, s „irodalmi-retorikai" normaként működteti vele szemben. Holott, ismételjük meg, csak egy irodalmon kívüli résztendencia „irodalommagyarázói" érvényesüléséről van szó. A másik az, hogy a kifogásolt, állítólag irodalmon kívüli diskurzus-rendeknek a József Attila-szövegekre való „rátelepítése" (pl. pszichoanalízis, eszmetörténet) valójában bonyolultabb fejlemény, mint ahogy Kulcsár Szabó megjeleníti. A pszichoanalitikus elméletet pl. legalább kétféleképpen lehet működtetni a József Attila-értelmezés során. Adhatom e költészet pszichoanalitikus interpretációját, mintegy analitikus demonstrációt mutatva be irodalmi anyagon. Ennek is van bizonyos, körülhatárolt, érvényessége az irodalommagyarázatban, de erre nagyjából mégis áll, amit Kulcsár Szabó kifogásol. A másik értelmezés viszont egyáltalán nem kívülről, interpretative közeledik a mélylélektan eszközeivel a versekhez, hanem csupán fölismeri (s rekonstruálja) bennük a költő által szándékoltan működtetett pszichoanalitikus narratívákat. Ebben a második megközelítési módban a költő nem tüneteket produkáló „beteg" (függetlenül mentális állapota esetleges kóros mozzanataitól), hanem analitikusan orientált gondolkodó, aki e téren szerzett gyakorlati és elméleti tudását versben is kamatoztatja. Ennek fölismerése és figyelembevétele azonban éppenhogy nem a szöveg autonómiáját bontja meg, hanem a megértést segíti. Más kérdés, hogy Kulcsár Szabó Ernő gyakorlata éppen ennek a megértésnek az elvi és gyakorlati lehetőségét tagadja. * A probléma, amelyet a „magyar" hermeneutika valamiképpen kifejez, de amelyet igazában nem ért, s amelynek így az irodalomértést kiszolgáltatja, csak kritikai nézőpontból érthető meg. Ahogy Tamás Gáspár Miklós írja: 99
