Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Lengyel András: A szóértés reménye nélkül
megmérni tehát József Attila költészetét, csakis részleges eredményre vezethet - épp a lényeg maradna homályban. Fölismertethet velünk ez az eljárás valami fontosat is, de az így létrejövő valamilyen szintű és mértékű „megfelelés" (amit - tévesen - megértésként címkézünk) nem adja ki e költészet lényegét, mai olvasásának indokát és értelmét. Hogy egy irodalmi mű vagy életmű „a világban való létünk öntudata"-ként funkcionál-e, nem ilyen megfeleléseken áll vagy bukik. Ennek fölmérésére a mégoly korlátozott érvényű és fogyatékos „hagyományos" irodalommagyarázó technikák és eljárások, ha komolyan vesszük őket, még mindig hatékonyabbak, mint a hermeneutikából és dekonstrukcióból össze vegyi tett ideológémák uralmának való alárendelődésünk. Az igazi probléma azonban, hadd mondjam ki expressis verbis, nem e méricskélés féloldalasságában és esetlegességeiben rejlik. A nagy baj, amitől az egész metódus „torka véres", maga a követett teoretikus mixtúra. Ez ugyanis csak egy hanyatló, kiüresedő kor elméletképző reakciója, amely maga is csak valami mélyebben történő, lényegesebb fejleménynek a korspecifikus tünete, visszfénye. * Az e kötetben közölt Kulcsár Szabó-írás (Csupasz tekintet, szép embertelenség. József Attila és a humán visszavonulás költészete) jó alap arra, hogy fölmérjük azokat az előföltevéseket, amelyek - értekezői tevékenysége közben - Kulcsár Szabó Ernőt mozgatják. Mostani írása kiérleltebb, összefogottabb, mint a korábbi, e tárgykörbe tartozó cikkei voltak. Most nem kreál vitákat, a vele ellentétes pozíciókra - elegánsan - csak egy-egy jegyzettel (pl. 29., 30., 55.) utal, fő ambíciója láthatólag beállítódásának koherens egészként való fölvázolása. S József Attila szövegeinek ismerete is gazdagabb és alaposabb itt, mint volt korábbi írásaiban. Egészében mégis jellegzetes Kulcsár Szabó-írás ez is: itt is a posztmodernizútori hevület hajtja s (ami egyébként helyeselhető) „a filológiainál kétségkívül bonyolultabb munkával föltárható" „történeti-poétikai" jellegzetességek rögzítését kísérli meg (26.). Ami az utóbbit, a történeti-poétikai jellegzetességeket illeti, igénye jogosságát el kell fogadnunk, s hálásak lehetünk neki, hogy írásában - a német irodalomtudomány bizonyos eredményeit közvetítve - fölvázol egy értelmezési keretet, érvényesít egy magyarázó (meta)nyelvet, s így élesre exponál bizonyos, a nyugat-európai irodalmi „történésekben" kibontakozott fejleményeket. Ez, függetlenül beállítódása egészének helyességétől/helytelenségétől, örvendetes: puszta létével lépésváltásra kényszeríti a begyakorolt pályákon mozgó hazai értelmezői gyakorlatot. Kulcsár Szabó Ernő azonban úgy vesz át bizonyos eredményeket, s illeszti rá a József Attila-szövegekre, hogy erősen korlátozott ismeretei vannak deklarált tárgyáról, József Attila költészetéről, s ami ennél is súlyosabban esik a latba, nem reflektál, nyilván nem is tud reflektálni az átvett teória keletkezésének történeti meghatározottságaira és esetlegességeire. Magyarán: miközben egy szélsőséges relativizálást képvisel, ezt a relativizációt saját nézőpontjának érvényesítése esetében önkényesen rögzíti és így abszolutizálja. Minden „destabilizálódott", minden „rögzíthetetlen", saját pozícióm mégis (miért?) helyes, sőt csakis ez a helyes. Ez, tetszik vagy sem, jól fejlett manifeszt önellentmondás, önkény, a tudományos leírás helyére egy álcázott ideológiai előírás lép. Ne hassék szemtelenségnek, de Kulcsár Szabó Ernő semmivel sem kevésbé ideológus, mint - mondjuk - Révai József volt, csak Révai Kulcsár Szabónál lényegesen okosabb volt, s írni is jobban tudott. A szövegben, természetesen, így is sok megfontolandó van. Az az irodalomtudomány, a német, amelynek Kulcsár Szabó a legfölkészültebb hazai adoptátora, egy nagy filozófiai tradícióra épül, s részesül egy szerves végiggondoltság áldásaiból. Maga a hermeneutika is történeti fejlemény azonban, s a magyar adoptációban különösen élesen bukkannak ki ezeknek a reflektálatlanul hagyott, s így rejtve érvényesülő meghatározottságoknak az antinómiái. 97
