Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Lengyel András: A szóértés reménye nélkül
Egy-egy mégoly fontosnak, s következményeiben messzehatónak bizonyuló tézis igaz vagy hamis voltának tisztázása semmiképpen nem sérelmi kérdés. Ezeknek a tisztázása csak a jelenlegi vita érdemi, már nem polemizáló, hanem a dolgok logikáját követő, érvelő újragondolásának lehet csak az eredménye. Kulcsár Szabó Ernőnek, bármily arrogáns és sértő is az a mód, ahogy korábban rendre megszólalt, elvben lehetne igaza. Egyes vitatott téziseinek tévesztettsége, interpretatív logikája egésze felől mérlegelve akár véletlenszerű, esetleges hiba („szeplő") is lehetne. A kérdés csak az, hogy egy koncepcióban mi a lényeges, s mi az esetleges, elhanyagolható „szeplő" - azaz kiküszöbölendő, de kiküszöböl- hető fogyatékosság, ismerethiány, elsietett megfogalmazás. Veres András, véleményem szerint helytállóan, így jellemzi Kulcsár Szabó beállítódását: „Kulcsár Szabó Ernő megközelítésmódja alapvetően bölcseleti jellegű, a poetizáltságon valójában a világban való létünk öntudatosításának nyelvi megjelen(ít)ését érti. Az elparentált életrajzi, lélektani, szociológiai magyarázatok helyébe itt egy sajátos fejlődéstörténeti elhelyezés lép, amelynek konceptuális bázisát a heideggeri szubjektumelmélet, a gadameri hatástörténeti elv és más, a posztmodem kánonban helyet kapott bölcseleti meggondolások alkotják. így áll elő az az irodalomtörténet-írásunkban valóban szokatlan jelenség, hogy Kulcsár Szabó az irodalmi művek értelmezésekor előszeretettel hivatkozik tekintélyként bölcselőkre, elméletírókra, miközben mellőzi az irodalomtörténészek megállapításait. A művek megértése e horizontban a filozófiatörténet jelentős gondolatainak való megfeleltetést jelenti, szerencsétlenebb pillanatokban a »hozzáigazítást«" (69.). S úgy látja: „A művek és életművek eloldása keletkezéstörténeti kontextusuktól valóban megkönnyíti az értelmező dolgát" (69.) - azaz, tehetjük hozzá, az értelmező így „szabad" kezet kap az értelmezésben. Kulcsár Szabó Ernő „megközelítésmódjának", úgy gondolom, elvileg két kritikus pontja van. Az egyik, amit Veres András is szóvá tesz, az irodalmi mű külső, teoretikus megfontolásokban való mérésének, a „megfeleltetésnek" problémája. A másik, s még talán kritikusabb mozzanat, maga a zsinórmértékként kezelt teória, amelyet - mérceként működtetve - számon kér a műveken (s a műveket értelmező „szakmán"). A „világban való létünk öntudatosításának nyelvi megjelen(ít)ése", amely Veres szerint Kulcsár Szabó fő szempontja, úgy gondolom legitim, sőt határozottan lényeges irodalmi szempont. Egy- egy műről vagy életműről szólva nemcsak fölvethető, de kimondottan termékeny szempont. Ezt, illetve ennek képviseletét (ha s amennyiben e képviseletre sor kerül) a Kulcsár Szabó-iskola javára írom, érdemként tartom számon. Alapvetően problematikus azonban egy művet vagy életművet a vele egy időben, vagy őt hamarosan követő kortárs- vagy félkortárs teória kizárólagos nézőpontjából megítélni. Részben azért, mert így egy rögzített és szükségképpen korspecifikus nézőpontból mérünk. Részben azért, mert ez a teória a kornak ugyanabban a kontextusában mozog, mint az irodalmi mű is, ugyanannak a szociokulturális és történeti determinációnak van kitéve, s így ugyanarra érzékeny vagy érzéketlen, mint az irodalmi mű. Ha pedig ezt a közös determináltságot a „geográfiai" (centrum-periféria) különbségekben gyökerező eltérő viszonyrendszer aszimmetrikussá teszi, elvileg is kérdéses, hogy a centrumban megképződött reakció alkalmas-e az eltérő (perifériális) viszonyok között született emberi-nyelvi reagálásmódok minősítésére. Az öntudatosítás tényének és színvonalának fölismeréséhez és fölméréséhez (mivel ez csak a „saját" öntudatosítása lehet) a kortárs és félkortárs elméletek önmagukban alkalmatlanok. A teóriának az irodalmi mű fölé való rendelése, kanonikus mérceként való működtetése, persze, lehet látványos mutatvány (s kényelmes eljárás), de éppen az egyszervolt, itt s most zajló élet valóságos öntudatának szerkezetéről és minőségéről vajmi keveset árul el. Sőt, aszimmetrikus szituációkban keletkezett filozófiai, illetve irodalmi művek esetében ez az eljárás óhatatlanul deformáló, s így félrevezető „mérési" processust eredményez. A kései Heidegger vagy a posztmodern gyűjtőelnevezés alatt összefoglalható teóriák felől 96
