Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 9. szám - Lengyel András: A szóértés reménye nélkül

tatlanságának" vélelmezésénél. Magam is úgy vélem, hogy a szakmai konfliktus egyik forrása csakugyan a nyelv, mely tényleges mondandójához képest túlzottan absztrakt és komplikált. Az igazán lényeges dolgokat, úgy vélem, másképpen, „egyszerűbben" is ki lehetne fejezni: a komplikáltság valójában maga is tünet, kifejezése annak a szakítási és elkülönülési szándéknak, amely önmagát csakis az exkluzivitás mesterséges közegében érzi otthon, s e nyelv valódi üzenete éppen ez az elkülönülés. (Mint annak idején a nemes ember cipőjének színes sarka, amely státusát is kifejezte, s jobbágy nem hordhatta.) Megkülönböztetem magam az inautentikus tömegtől. A konfliktusnak ez a szintje azonban, véleményem szerint, mégis csak másodlagos, járulékos valami. Az elsődleges, az igazán lényeges a valósághoz való eltérő viszony, pontosabban a valóság tételezhető- ségének elismerése, illetve elutasítása. Az a hermeneutikából, dekonstrukcióból mixelt irodalommagyarázói beállítódás, amelyet a Kulcsár Szabó-iskola képvisel, voltaképpen irodalom és „valóság" viszonyát nyilvánítja értelmetlen, fölösleges, sőt kártékony kérdésnek. S amikor kialakítja saját, önmagába záródó beszédmódját, s kimondva, kimondatlan megkérdőjelezi minden más értelmezési irány hasznát, értelmességét, csak ennek a valóságvonatkozásokat fölfüggesztő beállítódásnak a nyelvhasználati következményeit vonja le, mondja ki.

Aligha véletlen, hogy mind Tverdota, mind Veres vitacikkének van egy erős pragmatikai oldala. Vitázva Kulcsár Szabó (s iskolája) egyes állításaival (rendre az empíria felől kérdőjelezve meg azokat), észreveszik és kimondják, hogy a hermeneutika és a dekonstrukció magyar mixtúrájának elfogadása, követése hagyományos, rég bevált, sőt nélkülözhetetlen kutatási irányokat és területeket diszkreditál. Ahogy Tverdota írja: „A vita kimenetele [...] közvetlenül befolyásolja a szakemberek mozgásterét, utakat rekeszt be, vagy utakat nyit meg a tanárok előtt, lehetőségeket teremt és igényeket támaszt a diákokkal és általában a költő közönségével szemben" (50.). Azokat a „kár-típus"-okat pedig, „amelyek az »új- raolvasók« buzgólkodása nyomán érhetik irodalomértésünket", a következőképpen írja le: „bizonyos munkamódszerek, a kutatótevékenység egyes fázisai anatéma alá kerülnek. Aki József Attila személye, életrajza, lelkivilága iránt érdeklődik, biztos lehet benne, hogy megkapja a »pozitivista« bélyeget, ami ma majdnem a szakmától való eltanácsolással ér fel. A szövegek keletkezésének rekonstrukcióját, a keltezéssel kapcsolatos megfontolásokat, a textológiai, mikrofilológiai vizsgálódásokat eleve az a gyanú lengi körül, hogy az erre vetemedő szakember depoétizálja és felszámolja a nyelvi-irodalmi jelentésképzés erejét. De az eszmetörténeti megközelítés is a megbélyegzés sorsára jut, hiszen a szövegek poetológiai értelmezését külsődleges, a szövegtől idegen információk illetéktelen bevonása révén zavarja meg" (50-51.). Majd, a védelmezett módszerek és irányok lehetséges veszélyeit sem hallgatva el, arra figyelmeztet, hogy ez a „szakmai tevékenység bizonyos területei elleni vehemens támadás annál visszatetszőbb, mivel a polemikus kedvű »újraolvasók« sem mondhatnak le arról, hogy okulásul, vagy önellenőrzés végett József Attila-elem- zéseik során ne lapozzák föl Szabolcsi Miklós adatgazdag monográfiáit vagy Stoll Béla kritikai kiadásának jegyzeteit" (51.). Veres András pedig a maga, egyébként más logikájú érvelése során jut el annak kimondásáig, hogy: „A József Attila-kutatás igazi tétje azoknak a hatáslehetőségeknek tisztázása, amelyek létrehívták és életben tartják e költészetet. Az ötvenes-hatvanas évek fordulójától sorra tárultak-tárulnak fel az életmű elhallgatott vagy éppen ismeretlen tartományai: népi és avantgárd vonatkozásai, a Croce-, Bergson-, Pauler Ákos- és Freud-hatások, a Marx fiatalkori műveihez kapcsolódó humanista szocializmusa, az egzisztencialistákéhoz hasonló szorongásos létértelmezése, újabban már az olyan rejtettebb recepciós élményei is, mint a Rapaport Samu-, Róheim Géza- és Schmitt Jenő Henrik- olvasatai. Természetesen lehet méltányolni vagy alábecsülni az effajta munkát, de hát éppen ennek művelése volna a tudomány hivatása" (84.).

95