Forrás, 2006 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 9. szám - Lengyel András: A szóértés reménye nélkül
a „medialitás" s hasonlók hangsúlyozásával egyre inkább egy kvázifilozófia igényével szólal meg. (Ennek az elmozdulásnak az óvatos kifejeződése maga a szerkesztői előszó is, amely, jól láthatóan, igazodni próbál a „korszerűség" nálunk mostanában realizálódó eszményéhez.) Ez az elmozdulás azonban (s ez a második lehetséges következtetés), a jelek szerint, nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, s a várakozással ellentétben, részben masszív ellenállást váltott ki, részben pedig - egy uralkodó beszédmód megszilárdulása helyett - variációkra, össze nem egyeztethető „elméletész" törekvésekre bomlott szét. Azaz, s itt hadd fogalmazzak sarkosan, beindult egy, az irodalom valóságos „történéseitől", reálfolyamataitól való „teoretikus" eltávolodás, egy felemás, valóságtalanító folyamat, ám mindez - bármily nagy külső, „történeti" fejlemények támogatják is a trendet - mégsem tud kizárólagossá válni. Mindenekelőtt azért, mert hiányzik belőle az evidencia élménye, az a bizonyosságtudat, hogy az éppen futtatott elméleti konstrukcióknak megvan az alapja valami mélyebben fekvőben, hogy nem pusztán az önkény retorikája érvényesül. Hogy mindeme, csak látszólag szakmai belügyek mögött milyen mélyebb, mondhatnánk történeti átalakulás húzódik meg, s hat az irodalomértelmezésre is, igen lényeges kérdés. Sőt ez lenne az igazi kérdés. Itt s most azonban ez a kérdés érdemben föl sem vethető. Egyetlen összefüggés rögzítése mégsem maradhat el. Súlyos tévedés (s mérhetetlen naivitás) ugyanis azt „hinni" (hallgatólagosan előföltevésként működtetni), hogy a kései kapitalizmus időszakában valami előrehaladó, egyenes vonalú fejlődés érvényesül, s a legutolsó kulturális irányzat egyben a legjobb s leghaladottabb is. A kései modernitás, végső lényegét tekintve, valójában már egy önlebontó kulturális konstrukció, nem „haladás", a szó hagyományos értelmében, hanem egy hosszú, másfél-kétezer éves szociokulturális fejlődés eredményeinek gyorsuló ütemű önfölszámolása. A posztmodem gyűjtőnévvel összefoglalható törekvések voltaképpen ennek a stádiumnak csak a puszta leképeződései, visszfényei. Bennük a kiüresedés retorikája mutatkozik meg. * A József Attila-kutatásban (s tágabb értelemben: a magyar irodalomtudományban) kibontakozott konfliktus megértése szempontjából a kötet három írása: a Kulcsár Szabóé, a Tverdotáé és a Veresé adja a legtöbbet - közelebbről szemügyre venni ezeket érdemes. A két szekértábort ez a három írás egy-kettő arányban jeleníti meg, de teoretikus értelemben ez nem jelent föltétlenül aránytalanságot. Kulcsár Szabó Ernő ugyanis elméleti ember, aki a teória közegében érzi igazán otthon magát, ellenfele, Tverdota György pedig inkább filológusi iskolázottságú irodalomtörténész, akit nem beállítódása elméleti eredetisége, hanem megértő-rekonstruáló teljesítménye értékel föl. (Veres András e vonatkozásban valahol kettejük között helyezkedik el, ő erős szociológiai fölkészültségű irodalommagyarázó, aki egyaránt fogékony filológiai és elméleti megfontolásokra.) A három írás közül kettő, a Tverdotáé és a Veresé, azt veszi számba, mivel s miért nem ért egyet a Kulcsár Szabó-iskola értelmezési javaslataiban, a harmadik, a Kulcsár Szabóé pedig ezúttal inkább „csak" a saját pozíció módszeresebb kifejtését ambicionálja, s nyíltan nem polemizál, írása, a korábbiakhoz képest, azzal hívja föl magára a figyelmet, hogy - nyilván a vitafelei által korábban megfogalmazottak ellensúlyozására - ezúttal már a József Attila-életmű lényegesen nagyobb szegmensének ismeretét mutatja, mint korábbi, kioktató írásai. Itt, a maga módján, csakugyan az életművet próbálja leírni, s ez, függetlenül „pártállásunktól", már önmagában is pozitív fejleménynek tekinthető. A vita (s a kötet) egyik, Népszabadság-beli ismertetője, Takács Ferenc azt írja, hogy a kívülállók számára nehéz fölmérni, miről is szól ez a vita valójában. S maga Takács meg is marad a Kulcsár Szabóék használta metanyelv kárhoztatásánál, e nyelv „fogyasztha94
