Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Szekér Endre: A Mikó utca gesztenyefái (Márai és a természet)
Szekér Endre A Mikó utca gesztenyefái (Márai és a természet) „Szerettem azt a sor gesztenyefát" (Márai: Mikó utca) Márai életművének vizsgálatakor a legkülönbözőbb úton indulhatunk el: követhetjük életpályáját, kiemelhetjük pl. Naplóit, elemezhetjük regényeit, jellemezhetjük írói magatartásának „sértődöttségét", kívülállását, nyomon követhetjük emigránssorsát, kiindulhatunk „polgári" alapállásából, számon tarthatjuk legkedvesebb olvasmányait Arany Jánostól Krúdy Gyuláig stb. De azt hiszem, hogy csak periférikusán írtak legtöbb tanulmányban arról, hogy Márai műveiben mikor és hogyan jelenik meg a természet. Az író mindig „városi" író volt: Kassán született, Budapesten, Párizsban, Nápolyban (Posillipóban), Amerikában (San Diegóban) stb. élt. Sokfelé járt, sokfelé utazott (pl. Napnyugati őrjárat), legszívesebben a tengerpartra ment, vagy örömmel fedezte fel önmagának a külföldi kis- és nagyvárosok utcai hangulatát, múzeumait, embereit. S közben mindig „irodalomban" gondolkodott, könyveket vitt magával, emléktáblák állították meg, még a második világháború bombázásai közepette is olvasott. Közben az irodalmi műfajok határait áttörte, írásaiban összefonódott a regény és az esszé, a líra és a próza: s mindig feltört belőle a vallomásos ember: „Én, Márai Sándor..." írásaiban olykor tájképek villannak fel, az őszi fák levelein tűnődik el, az olasz táj virágait csodálja. S közben egy- egy táj és utca - jelképpé válik nála. Budán lakott, a Krisztinavárosban, a Mikó utcában, és az ott lévő gesztenyefák egész életében el nem homályosuló emlékként élnek: „Mert ez maradt. Zsugorian még számba veheted /A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet..." (Halotti beszéd) Az író szereplői, története mögé odarajzol néhány látszólag mellékes vonást: egy tájat, egy virágot, egy fát stb. S közben árnyékba borítja őket, vagy fénnyel önti el, sugározza át. Márai, aki polgári író volt, leegyszerűsítve - és egyben meghamisítva -: távolabb volt a természet világától. Ha az oldalak, a sorok számát figyeljük, talán jóval ritkábban ír egy- egy tájról. De ez a „súlyra" mérés nem igaz, a valóságos vizsgálat sokkal többet mutat. Márai A négy évszak című kötetének prózakölteményeiben gyakran vall a „napsütötte" vagy az „alkonyati" árnnyal borított tájról. Egyszer az álomvilágba kerül, álmodozik, tengerparti „ciprusokról" és „gömbakácokról", máskor a valóságból emelkedik fel az álomig, „káprázat" csak az utcai „bodzaillat". Vagy: a búcsúzás lírai hangulatához kapcsolja a tengerparton a „mimózaillatot". Hasonlóképpen ír le egy pillanatot prózakölteményében a „fiatal bokrokról", azok „halványsárga és halványzöld viganóikról", vagy a sorban álló virágok sudár „próbakisasszonyairól". Az írónak azonban csaknem mindennél fontosabb Kassa, az ő szülővárosa, ezért utasítja vissza Petőfi versét, a „zordon Kárpátok fenyvesekkel vadregényes tájának" „lefitymálását." Márai azonnal tiltakozik, ő nagyon szereti a fenyveseket, ezt a vidéket, az itteni emberfajtát: „közel állanak a leikéhez", ezek a fenyve78
