Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Szekér Endre: A Mikó utca gesztenyefái (Márai és a természet)

sek keretezik be azt az „emberi tájat, - az egyetlen tájat, ahol otthon vagyok". Egy másik prózakölteményében a Trianon által elszakított tájat és várost követeli vissza, „mert az enyém", a kassai szülői házzal, családi sírokkal, Rákóczival, emlékeivel... „Adjátok vissza, mert különben nincs értelme semminek."

A négy évszak című prózakölteményeket tartalmazó kötete természetesen végtelenül gazdag gondolati, érzelmi, irodalmi stb. témákkal: pl. Tolsztojról vagy a magyar nyelvről vallva. Márai az utcán menve megáll egy kopár fa előtt, gyakran a pálmafák szépségén mereng, a tavaszi lombok „áradásáról" ír, az ablaka előtti öreg gesztenyefa „nyögését" hallgatja, az utcán kavargó szélben a „havas csúcsok fanyar ízét" érzi, kora reggel háromtól ötig a madarak „vitatkozását", „az életre, a napra" készülődését figyeli. Mikor megbetegedett, egy ismeretlen egy orgonacsokrot küldött neki. A csodálatos orgonák elgondolkoztatják: szinte „kiabáltak" ä virágok. És egy érdekes hasonlat jut eszébe róluk: „Oly dúsak és fürtösek, mint egy angol gyermek feje, a képeslapok mellékletein." Az egyik fa, a domb és az erdő fölött - az egyedüllétre, a magányra figyelmezteti. A másik őszi fa, ahogy hervadt karjaival lenyúl és megsiratja a lehullott leveleket - a gyöngédségre hívja fel a figyelmét. A prózaköltemény címének is ezt emeli ki: „Gyöngédség." Máskor útközben néz ki a vonatablakból, és a hideg fényben „lobogó" sziklákat és erdőket veszi észre. Vall egy ordító szélről, egy rigó énekéről, a bazsarózsákról, az őszi, szeptember végi világról, mely „oly átlátszó és törékeny, mintha üvegből lenne." Olykor azt érzi az olvasó, hogy a prózakölteményben feldolgozott téma mintha „többet" kívánna, talán vers is lehetett volna belőle. Egy október végi napon az író Budaörssel szemben áll egy dombon, valahol a Kamara-erdő egyik tisztásán. Körötte az erdő halványszőke, „az a fajta nyers és testies szőkeség ez, melynek hívása elől nem tudunk kitérni." A kinti világról befelé fordul, s tán szerelmek, valóságos szőkék jutnak eszébe. Márai szavai is általánosabbak lesznek: „Valami szól hozzánk az élet és a halál hangján." Megáll. S nekünk, olvasónak is meg kell állni. A legnagyobb emberi kérdésekről tűnődik el. Varázslattal, mítosszal, jelképpel fejezi be: „Aranyeső."

A Naplók - vitathatatlanul középponti fontosságúak Márai munkásságában. Az író megtalálta magának azt a legmegfelelőbb irodalmi műfajt, amelyben a legjobban kifejezheti vallomásos írói alkatát. S közben lehetősége van korjellemzésre, olvasói élményeinek rögzítésére, környezetábrázolásra, benső világának kifejezésére stb. Az 1943-ban, 1944-ben írt naplókötet az első, melyben „kipróbálja" a maga naplóműfaját, vallomásos stílusát. A kötetet maradandó pillanatok ábrázolásával kezdi: egy halottat lát Pistoiában a templomban, tavasszal, fülledt melegben. „Violaszín az ég, ciprusok hajladoznak az út mentén, a meleg szélben. A mimózák, a babér kövér, fülledt szaga úszott a levegőben..." Megáll, és hirtelen történelmi visszapillantást tesz: „...mintha még mindig guelfek és ghibellinek ólálkodnak a házakban. Dante említi Pistoiát." Ez a „vágás", montázsszerű rész egy hasonlatban - jellemző Márai írói látására. Később egy nyári pillanatot idéz a Cap d'Antibes sziklafokán: „mimózafák és a kaktuszok pőre boldogsággal tárulkoznak a napsütésben." Az író messzebbre néz, a tenger üvegszerű sötétkék nyugalmára, és egy hasonlattal megint kitárja a végtelenséget: „mintha angyalok, égi nagymosás után, minden kékítőt ebbe a teknőbe öntöttek volna." Ezt a költői hangot folytatja Gardoneban, a tóparton, „húsevő virágokkal és óriás tavirózsákkal", „olajfákkal, kaktuszokkal, rikító virágokkal". Márai a természet csodáiban gyönyörködve elnémul, s ezt írja: „Ilyen lehetett a Paradicsom-kert illata, egy perccel a bűnbeesés után." A naplóíráskor még otthon van Márai Magyarországon: az ablaka előtt tölgy áll a napsütésben, a háromemeletes ház fölé nyúlva. E látvány fellelkesíti: „Hónapok óta először érzem, hogy érdemes és érdekes dolgozni." A Duna fölött „ezüstkék sugárzást", „tündérvilágot" lát, fákkal, fénnyel." És költői hangulatát egy világháborús hír rántja vissza a földre: „Száz kilométerrel arrább, Szolnok körül, vad páncéloscsaták." Ez a valóság. Nem hallgathatja el.

79