Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Jász Attila: Egy másik élet reménye
Valami ilyen találkozás, jó értelemben vett csereforgalom van elkapva a Villányi-féle prózaversekben is, ám iszonyatosan nehéz őket vallatóra fogni, szövegként. Szövetként felfejteni a rétegződéseket. De egy biztos, valami egységes élményt hagynak maguk után, amelytől az Olvasó néhány percre legalább, megszédül... Talán, mert saját élettörténetét úgy szintetizálja költészeti elképzeléseivel, hogy az az olvasója számára is meg- és átélhetővé váljék. (És ez mainapság hihetetlenül bátor cselekedet...) Például, hogy konkrétumot is mutassak, a Borotválkozás után című versében figyelhető mindez meg: Hosszú seb gyógyul számon. Nélkülem élnek törvényei. Beszáguldja a konyhát, ütődik, magábaroskad egy darázs. Mint homlokomból ő, legalább annyit akarok érinteni a déleló'ttből. Kitárom az ablakot. Mintha magamat szabadítanám, s repülnékkönnyedén a folyó felé. Pók szövi hálóját a parton. Nem téved a fák felől, nincs elvétett mozdulata. Harminc év előtt gázolok, ujjaim közt kibuggyan az iszap. Kagyló nyílik, sodródom különös lebegéssel. Számban az alma íze: fölrobbant csillagok üzenete. Ismer valaki. A vers - címében prózai módon a keletkezés idejét határozza meg - a kötet/ciklus egyik legszebb darabja. A költő az egymásra helyezett jelentésrétegeket sorkiugratással jelzi, egyértelművé és tisztává téve az asszociációs láncolatot. A jelen - a seb gyógyulásától, a darázs homloknak csapódásáig, vagy az ablaknyitásig, és a pók megfigyelésétől a folyóparton - nyomon követhető, míg a következő pillanatban már a harminc évvel „ezelőttben" bolyong a költő, ám a hely ugyanez, és ez biztosítja az átvezetést. Megmagyarázhatatlan sorok tágítják váratlanul a mikrokozmoszt makrokozmosszá. Hogy a befejezés bizonytalanságát már kapisgálja, sejthesse az ember az előző sorokban, mégis. A verszárlat teljesen kitárja és - a lehető legszerencsésebb módon - nyitva is hagyja a verset. [A VÁROS ÉS AZ EMLÉKEZET] A Villányi-féle prózaversek leggyakoribb lakóhelye Győr, bár előfordul, hogy Szabadka (A szabadkai villamosban) vagy Velence (a Vivaldi naplójából kötetben). A város (a városok) furcsa módon konkretizálódnak e prózaversek ciklusaiban, direkt módon megjelenik egy-egy jellegzetes város- vagy utcarészlet, ugyanakkor az egymásba torlasztott képek mégis szürrealisztikussá, lebegővé teszik a szöveget. Emlékekről van szó természetesen, az emlékezés mechanizmusáról. Például borotválkozás közben, mikor az agy „tudatos" része kikapcsol, és a tudatalattiból váratlanul rég elfelejtettnek hitt emlékek bukkannak fel. (Csak arra kell közben vigyáznunk, meg ne vágjuk magunkat!) Természetesen nem egyszerű, álomszerű leírásokról vagy pszichoanalitikus elemzésekről van itt szó, hanem igazi költészetről, melynek csupán eszközei az említett lehetőségek. Villányi egyik legfőbb erénye azonban, hogy látszólagos vallomásossága ellenére mégis mindig „kidekázza" mondanivalóját. Csupán a legminimálisabb információt osztja meg velünk. Ugyanakkor ez az eljárás cseppet sem tűnik erőltetettnek vagy mesterkéltnek, inkább, mintha a vágások, elhallgatások egy spontán folyamat részei lennének. Vagyis, a költő pontosan tisztában van vele, mit is akar. (És mit tud megcsinálni...) 84
