Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
éve a hiányról feltett kérdéseire adott válaszaimat.) Persze kéznél volt mindig egy fél hazugság: a könyvek végül is munkaeszközeim. Aztán, amikor költözéskor dobozokba pakolva cipelem őket, szidom a Könyvek Istenét. Mentem-e általuk elébb? Inkább szét. Lám-lám, most sem egy talált, lopott ceruzacsonkkal írok, a számítógép is a tulajdonom. Tulajdonom a lakás, az autó, a porszívó, a bunkofon. Nem mondok le róluk. (Ami ma fölöslegesnek tűnik, arra holnap szükség lehet. Ne dobjuk ki. Jó lesz még valamire - mondja bennünk az ószeres.) Képmutató főszer vagyok, aki fölöslegeit számba se tudja venni. Annyi mindene van, amik nélkül már nem ugyanaz lenne, aki. Amelyek (amik?) nélkül nem is tudna már létezni. (Ez nem igaz!) Aki magát is fölöslegesnek érzi, mégis, mint egy nyomtató ló, megy előre. így aztán minden igyekezte arra irányul, hogy elhazudja saját fölöslegességét, elrejtse magába a fölöslegesség-érzést. „Ölöm az időt" - összegzi létezéstechnikáját a rab a börtönben. Tevékenységekbe ölöm az időt - nem mondja, de teszi a szabadlábon védekező. Hogy ne gondoljak rá, hogy száműzzem identitásom teréből, mert az idő pillanatról pillanatra önnön fölöslegességemre emlékeztet. Meg saját képmutatásomra. „Maradj fölöslegesnek, a titkokat ne lesd meg". J. A. is folyton fölöslegesnek érezte magát, közben meg miket élt és írt meg! Sok, akkor magát fontosnak vélt haszonelvűnek meg már a nevét sem tudjuk. Utolsókból lesznek az elsők. Igaz, ezt ők már többnyire nem élik meg. Szóval (szabadlábas) rabok vagyunk, nem szabadok. Ez nem kérdés, ráadásul nem is mi választottuk. Beleszülettünk, belenőttünk. Fölöslegesnél fölöslegesebb eszközeink (az élettér!) rabjai, amelyek állítólag kényelmünket szolgálják. Fölöslegesnél fölöslegesebb eszmék - rosszabb esetben ideológiák kötőfékén vezetnek bennünket manipulátoraink. Az ember: egy fölöslegeket termelő-teremtő lény, aki, ne felejtsük, felettébb hajlamos az önmanipulációra is. Kitalál magának egy világot („tengerpart, nők, kokain!"), amit benépesít kényelme szolgáival. Amik (akik) aztán rabul ejtik. Pedig úgy kéne élni, olyannyira kevés sajátot birtokolva, mint egy mindenét magán-magával cipelő hajléktalan; olyan megfontolásokat követni, amilyet a lezuhanni készülő léghajósok szoktak: kidobva mindent, ami fölös. Világ körüli útra indulni egy fogkefével. Na jó, meg egy bankkártyával. (Ebből is látszik: a fogkrém és a pénz még egy ilyen szövegben sem fölösleges.) Légy igénytelen! - mi más lehetne célja egy, a fogyasztói szemlélettől megszabadulni akarónak? Leegyszerűsödni, takarékra tenni a vágyakat. Sokan tesznek így, lenullázva magukat, a hajléktalanok zömét kitevő, tárgyaitól (ingatlanuktól és ingóságaiktól) megszabadítót egykori, otthonukból-mun- kahelyükről kiebrudalt férjek (ritkábban feleségek). Igaz, ők nem önszántukból, szabad döntésükből teszik. Úgy alámerülni a létbe, ahogy Paul Auster New York trilógiájának hőse: mindent odahagyva szembefordulni a konzumgagyi világgal, homlessé lenni. És közben kuka-filozófusként figyelni-elemezni a nyüzsgést. És röhögni civilizált embertársaink hangyaigyekezetén. Csakhogy az embernek ez a legnehezebb, megszabadulni saját civilizált lényétől, merthogy kényelemre, alkalmazkodásra, képmutatásra, szerelemre, sikerre stb. predesztinált állatok 25
