Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
sehol sem találó, sértődött, kiégett, önmaguk számára is fölösleges emberekké. Vége a szereplésnek, a csillogásnak, amelynek alig van köze a régiek „jó hírért, névért" folytatott küzdelméhez - nem sikerült „sztárrá" válni. Gépírónőnek, bolti eladónak vagy diáknak kellene menni, és ahhoz már nincs kedve a kiérdemesült sztárjelöltnek. A szavakat viszonylag ügyesen forgató, szerencsés, jó svádájú nyertesek talán megtalálják helyüket valamelyik show-műsorban vagy reklám- ügynökségben, ahol már nem őket bujtogatja, doppingolja és „cikizi" a jópofa műsorvezető, hanem ők cikiznek és manipulálnak másokat, az érzelemgyalulás és agyradírozás újabb áldozatait. Manipuláltakból manipulálókká lesznek, még beavatottabban, rámenősebben és dörzsöltebben, mint elődeik. A versenyzők többsége azonban elveszti a kedvét minden hasznos és tisztességes munkától, tanulástól, s félő, hogy az egyszerű örömöktől is. A Megasztár vetélkedő címét azért tartom képtelenségnek, mert a régi filmcsillagok és világhírű operaénekesek még egyszerűen csak „sztárok" voltak, itt pedig József Attila klasszikus verssorának a paródiája valósul meg: „Csak ami lesz, az a virág" - a vetélkedő leendő nyerteseinek előlegezik meg a hiper-szu- perlatívuszt. A „megasztár" a sztárok sztárja - sztár a hatodik hatványon. Ez a műsor nem annyira ellenszenves és alantas, mint a Való világ vagy A sziget című sorozat, amelyekben jobb sorsra, szebb jövőre érdemes fiatalok teszik tönkre magukat: itt valódi tehetségek is feltűnnek, és többnyire jó látni, hallani őket. Egymás közti magatartásuk is jól láthatóan barátibb és bajtársiasabb, mint a langyos vízben lubickolva önmagukat kényeztető, egymást testileg és főként lelkileg megkínzó Való világ-macsóké és vadcicáké - de a monstre popmjúzik- vetélkedőben is látom aggasztó jeleit a fölöslegességnek. Föltűnni mindenáron, a csúcsra kerülni a látszatokban, a káprázatokban, a sikerben - ez a vágy bizonyos mértékig természetes, s valószínűleg az emberi természetből fakad. Nemcsak a versenyzők, hanem az értük rajongók óriási tömege is erre utal. Aggodalomra az ad okot, ahogy a tehetséges továbbjutók egyike, egy nagyon szép és jó hangú ifjú hölgy fogalmazott a középdöntő előtt: már csak ebben a felfokozott légkörben tudja elképzelni az életét, a továbbjutásért folytatott verseny izgalmában, a rivaldafényben, a siker bűvöletében; fogalma sincs, mi lesz, ha ez véget ér. Kényszerpályára jutott, és nincs kiút: vagy ő lesz a győztes, vagy jön a nagy semmi, és szerencsétlenné válik. Félő, hogy a pár hónapig tartó sztárfesztivál után, az egy időre állandósított ünnep múltával kevés örömöt talál a hétköznapokban, a munkában, a szerelemben, a családban, a gyerekáldásban, a könyvekben vagy a természetben - az egyszerű és megismételhetetlen létezésben. Vajon tisztában vannak vele azok, akik ezeket a vetélkedőket engedélyezik és irányítják, hogy mennyire kockázatos ez a mesterségesen felszított, a sikervágytól túlfűtött és csúcsra járatott szórakoztatóipari nagyüzem? A nagyképűségtől kicsattanó megasztár szó, ez a görög-angol szókevercs a nagyság „grandiózus" változatára utal. Rákóczit, Széchenyit, Arany Jánost, József Attilát nagyjainknak tekintjük, s most a nagyságot még tovább növelve hitetik el a majdan beérkező nyertesekkel. „Dögös" legyen a csaj és „macsós" a srác, ebben rejlik az emberfölöttivé tupírozott emberi „nagyság". És nem csak a televíziós vetélkedő erejéig. Az egész társadalom előtt ezt az emberideált emelik magasra, ezek az élet- és 21
