Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
bői főzött szappannal mosakodnak, orvosi ellátásuk kielégítő. A fogyasztói mohóságot kikapcsolták, helyette a szükséges és elégséges elve uralkodik. Nem vetítenek nekik agresszív filmeket, s a kábítószert a cigarettával és a lőfegyverekkel együtt kiiktatták az életükből. Visszaadták értelmét a régi város- és falu- közösségnek, amelynek modern, igazságtalan berendezkedéstől és hamis egyen- lősditől mentes, erkölcsi alapon nyugvó változatát hozták létre. Az összetartó családokban sok gyerek születik, az emberek elégedettek, talán még boldogok is. Ebben a kis társadalomban semmi sem fölösleges, mindennek helye és értelme van, még az élelmiszer-hulladéknak és a trágyának is. Ilyesféléről álmodozott Jonathan Swift, amikor megírta a Gulliver utolsó előtti fejezetét a tiszta, dolgos és erkölcsös lovakról, akik kizárták társadalmukból a félig disznó-, félig majomszerű embert, a yehoo-1. A falanx gondolatától elriasztó Madách Imrének is tetszene ez a kis mintatársadalom. (A fő kérdés, hogy nagyban is meg lehet-e valósítani.) Mi hosszú-hosszú távon mindent a mobilitásra, az energiapocsékoló szállításra, a mozgó tőke kiszolgálására s az arisztokratikus társadalomfölépítésre alapozunk. Nálunk a mezőgazdaság és az ipar klasszikus ágazatait számolják föl, hogy a jól képzett földmunkásból, parasztból földönfutó, vidéki vagy városi proletár legyen - vagy valami olyan képződmény, amelynek még nincs neve. Ez az új típus éppúgy nem hasonlít a munkásra, mint a parasztra vagy a polgárra, még kevésbé az értelmiségire. Az a fő, hogy fogyasszon, szórakozzon és szavazzon - az ókori római plebszre emlékeztet, amely kenyeret és cirkuszt követelt a szavazatai ellenében, csak a kenyér helyébe kell egy csomó fölösleges és ostoba kacatot képzelnünk. A mai értelmiség öncélúvá torzult része populizmussal vádolja azokat, akik még a népképviselet fontosságáról beszélnek, mert úgy gondolják, hogy a nép úgy, ahogy van, fölösleges, mint azok az emberszerű lények, akik a föld alatt élnek H. G. Wells novellájában, mint a mai metróalagutak csőlakói (Az időgép). Ebben a műben a felszínen, a napsütéses kertekben játszadozó, angyalszerű, üdvözülten mosolygó, finom emberek gondoskodnak róla, hogy a munkáskülsejű üreglakók ki ne dughassák a föld alól tisztátalan és gonosz pofájukat, és el ne rontsák már a látványukkal az ő derűs jókedvüket. A különbség az, hogy az angliai kísérleti társadalom demokratikus, emez pedig arisztokratikus alapon szabadelvű. Ezt a különbséget rendkívül kevesen értik ma hazánkban, s ha jól látom, a legtöbb országban. Nem értem, miért nem azokat a populistákat bélyegzik meg, akik a Hajógyári-szigeten a mai idiotizmusok valóságos sűrítményét hozták össze, és miért azokat a gazdákat nevezik rosszallóan populistának, akik létük föltételeiért tüntetnek az országutakon és a Dózsa György úton. A rosszul végrehajtott rendszerváltás óta a sorozatos átszervezések, a tulajdon- váltás és a rosszul értelmezett mobilizáció következtében előállt munkaerő-fölösleg külön gondot okoz, miközben a népesség vészesen öregszik és fogyatkozik. Az energiafölösleg levezetésére és a rossz társadalmi közérzet csillapítására fiatalokat toboroznak tévéműsorokhoz, amelyekben hosszú hetekre luxusvillában összezárva verik agyon az időt és a jó ízlést egy jó marék pénz, lakás vagy gépkocsi és főleg a feltűnés reményében. A hamis reményektől felajzott ifjak a tévénézők szeme láttára válnak létundortól szenvedő, helyüket, dolgukat, életük értelmét 20
