Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
ez korábban a nagy nemzeti erőgyűjtések idején, például az első világháborút megelőző évtizedben, midőn a Nyugat körül nemcsak a modem magyar irodalom lépett színre, hanem egy új nemzeti kulturális stratégia is. Vagy a harmincas években, midőn a Nyugat nagy nemzedékének örökösei, illetve a népi mozgalom ugyancsak egyszerre volt a nemzeti irodalom megújítója és a magyar kultúra közösségi szerepének és hatásának organizátora. Vagy a második világháborút követő, különben túlságosan is rövid életű (mindössze 1945 tavasza és 1948 tavasza között, tehát három esztendeig tartó) korszakban, midőn az Ujhold és a Válasz körül ismét felvirágzott a magyar irodalom, és kialakult egy új, demokratikus kulturális stratégia. Nos, a magam részéről (és ebben bizonyára nem voltam egyedül) azt vártam, hogy a rendszerváltás után ismét valamiféle kulturális felvirágzás következik. Annál is inkább, minthogy ennek a virágba borulásnak a „termőföldje" már létezett 1989 előtt, midőn a hetvenes és nyolcvanas években nemcsak a magyar irodalom „termőképessége" szolgált nagyszerű eredményekkel (például Illyés Gyula, Déry Tibor, Weöres Sándor, Vas István, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Mészöly Miklós, Nagy László, Juhász Ferenc és a határokon kívül Sütő András, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Tőzsér Árpád, Dobos László, Tolnai Ottó, Gion Nándor és mások műveivel), hanem megerősödtek az autonóm kulturális fejlődés intézményei, így a Magyar írók Szövetsége, a nagy folyóiratok, a könyvkiadók is. A rendszerváltás kegyelmi pillanata azt ígérte, hogy nemcsak a magyar kultúra új nagy felvirágzásának korszaka érkezik el, hanem a kultúra nemzeti felelősségvállalásának és szellemi vezető szerepének a teljes kibontakozása is, éppen annak a szabadságnak a légkörében, amely a kultúra és a közösség új találkozására is alkalmat ad. Kivált, hogy ez a találkozás már korábban történt: Magyarországon sohasem olvastak annyian magas irodalmat, mint a nyolcvanas években, és az is köztudomású, hogy politikai átalakulásokat mindenekelőtt a magyar irodalom, a magyar írótársadalom készítette elő. A magyar kultúra, és ebben a magyar irodalom természetesen továbbra is igen szép, és most már, végre, nemzetközileg is elismert eredményekkel szolgál. (Ámbár, legalábbis nekem olykor van olyan benyomásom, hogy irodalmunk, éppen a korábbi nagy nemzedékek távozása következtében, kissé színtelenebb lett, és nemegyszer programszerűen a kevesebb olvasó érdeklődésére számot tartó „műhelyirodalom" zártabb terébe vonul vissza!) Az irodalom és a közösség kapcsolata azonban már régen nem volt olyan fájdalmasan elégtelen, mint napjainkban. Olvasási statisztikák tanúsítják, hogy a rendszeresen olvasók száma és aránya igen nagy mértékben visszaszorult, a költészet iránt például alig mutatkozik érdeklődés. (Emlékszünk még azokra az időkre, midőn Illyés Gyula, Weöres Sándor, Nagy László és Csoóri Sándor verseivel szinte tömegeket lehetett mozgósítani?) Áz új magyar irodalom alig van jelen a könyvpiacon, két évtizede egy népszerű verseskötet három-négyezer példányban kelt el, ma ennek valamivel többet, mint egytizedét lehet forgalomba hozni, két évtizede egy sikeres regény több tízezer példányban talált vásárlóra (emlékszem, Galgóczi Erzsébet politikai tekintetben is megvilágosító értelmű regénye, a Vidravas a nyolcvanas évek közepén több mint hetvenezer példányban fogyott 13
