Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
el, ez bizonyára több százezer olvasót jelent!), ma örvendetes, ha egy regénynek ezer-ezerötszáz vásárlója van. (Igaz, közben tetemesen növekedtek a könyvárak is: egy általános iskolai tanár alig képes arra, hogy „családi könyvtárat" hozzon létre, egy vagyonos vállalkozót meg nem érdekli a szépirodalom.) A magyar irodalom, mint a nemzet gondolkodásának és magatartásának alakítója, mint a közösségi szolidaritás erkölcsi intézménye - és persze mint esztétikai értékek hordozója mindenképpen és drámai módon háttérbe szorult. Nem tudom, az illetékesek, azaz a művelődésszociológusok, a művelődés- politikusok, a művelődésszervezők, mikor fogják végre nyíltan kimondani azt (amit különben mindenki tapasztalhat, aki egyáltalán odafigyel), hogy a mai magyar társadalomban egy igen erőszakos „akulturáció" megy végbe, a magyar kultúra és a nemzet nagy többsége között hagyományosan (de legalábbis a tizenkilencedik század harmincas éveitől, tehát a reformkortól kezdve) kialakított termékeny szimbiózis radikálisan megrendült, és a magyar kultúra kisebb társadalmi, értelmiségi csoportok belső ügye lett, úgyszólván marginalizálódott, egyféle devianciává vált a nagy többség által fogyasztott és élvezett álkulturális termékek mind agresszívebb terjedéséhez képest. (Gondolom, nem csak nálunk tapasztalható mindez, hasonló fejlemények miatt panaszkodnak a csehek, szlovákok, románok, szerbek, horvátok is.) Aki ma fellapozza a népszerű képes, illetve hetilapokat és belenéz a (főként kereskedelmi) televíziós csatornák műsoraiba, elképesztő tapasztalatokra tehet szert. Az önérzetes műveletlenség, a kihívó módon magamutogató „gagyi" talán még sohasem ült olyan győzelmi tort a magyar nyilvánosság fórumain, mint napjainkban, midőn elhájasodott, beszédhibás, alulművelt és közönséges, úgynevezett „televíziós személyiségek" váltják egymást színesben és nagytotálban a minden olcsóságra, álságra és hitványságra fogékony nézőközönség előtt. Ilyen lett ez a közönség, mert a magyarországi nyilvánosság fórumai ilyenné tették: gondolkodását megrontották, minőségérzékét lerombolták, ízlését pervertálták azok, akik ma a nyilvánosság (és a közkultúra) dolgaiban döntési helyzetben vannak. Végül is erőszakos és manipulativ módszerekkel el lehet érni, hogy a nagyközönséget jobban érdekelje egy sikoltozó és félmeztelen „megasztár", mint egy operaházi produkció, és magasabbra értékeljen egy eleve hazug és otromba, úgynevezett „valóságshow"-t, mint egy színházi előadást. Az álkultúra, az úgynevezett „tömegkultúra" ma diadalünnepeket ül, kapzsi menedzsereinek erőszakos és gátlástalan módszereivel szinte maga alá gyűri a különben is az egészséges ítélőkészségtől és ízléstől távol álló (mert már másfél évtizede elcsábított és megrontott) közönséget, igazából nem lehet csodálkozni azon, hogy manapság a színvonaltalanságnak, az ízléstelenségnek, a silányságnak nagyobb a társadalmi megbecsülése, mint bármiféle kulturális értéknek, igazságkeresésnek, őszinteségnek. Ha valaha Petőfi, Ady, József Attila, Bartók és Kodály népe voltunk, akkor most Majka meg a többiek népe vagyunk. (Műveletlensége- met mutatja, hogy a legutóbbi időkig azt hittem, hogy Majka női név!) A magyar társadalom igen sokat kapott a rendszerváltozás következtében, mindenekelőtt visszakapta szabadságát, és ezzel azt a millió lehetőséget, amelyre egyedül a szabadság nyit kaput. Nem minden társadalmi érdekcsoport úgynevezett kulturális 14
