Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - A lexikon címszavai
mutatványát, csakhogy hegedűjén eljátszhassa azt a réges-régen a szívében hallott muzsikát, mellyel meg akarta örvendeztetni és ajándékozni a publikumot. Arra pedig, hogy napjaink „publikumának" mégiscsak szüksége van a belülről jövő, szív húrjain is játszó, mesterségbeli tudást is tükröző alkotásokra, mi sem bizonyítja jobban, minthogy Szomory Dezső, Szép Ernő és Márai Sándor művei egyre népszerűbbek. Bálint Péter aláírás Hovatovább a vezeték- és a keresztnevünk lesz az a két szó, amelyet a legsűrűbben vetünk papírra. Folyvást az aláírásunkkal kell igazolnunk önmagunkat, folyvást az aláírásunkkal kell - és többszörösen! - felelősséget vállalnunk, jótállnunk magunkért és másokért. Csak két példát. Ha beosztottjaink kiküldetésbe mennek, nem elég, hogy előzetesen is, utólagosan is szavatoljuk kézjegyünkkel utazásuk szükséges voltát. Nem, néhány nap múltán újabb papíron, újabb aláírással kell szentesítenünk a dolgot. Szerződéskötéskor számos helyen is oda kell kanyarítanunk a nevünket, s még jó, ha egyszerre tehetjük ezt, nem különböző időpontokban. Mást sem teszünk, mint aláírunk, állandóan érzékelve a bizalmatlanságot, a gyanakvást, azt, hogy a világ csalót szimatol bennünk, olyan megbízhatatlan lénynek lát, akit sokszorosan színvallásra kell kényszeríteni, mert egy aláírása nem szavatolja személyazonosságát és szándékai komolyságát. Innen van, hogy az ember lassanként elidegenedik a névtől, amelyet visel, amelyet egyébként kedvel, amellyel összenőtt, s szívesebben venné, ha inkább „Kis Pál"-nak hívnák. Akkor rövidebb és gyorsabb lenne az aláírás. Lőrinczy Huba albán gyökérpipa Van otthon két albán gyökérpipám, egy polcon tartom őket, a díjaim mellett. Ez nem azért érdekes, mert meg akarom szellőztetni, hogy vannak ám díjaim, hanem mert a használaton kívüliség szinte tapintható bizonyságát szeretném adni. Hiszen mire használ, ugye, az ember egy díjat? Jólesik, hogy vannak, nem tagadom, hát még családos ember lévén anno a velük járt összeg, no de vissza a pipáimhoz. Négy éve nem dohányzom, s azelőtt is ritkán pipáztam, lévén viszonylag gyors fordulatszámon élő ember egy gyors fordulatszámon pörgő, búgócsigaszerű gyerekektől egészségesen zsúfolt háztartásban. Vagyis a két pipa mindegyikére ki lehetne írni Magritte híres mondását: Ceci n'est pas une pipe - Ez nem pipa. Bizonyos értelemben viszont pipa lennék, ha ezt bárki kiírná a pipáimra, hiszen valahányszor rájuk esik tekintetem, jó érzéssel töltenek el, gondolatban újra elszívok egy-egy tömet dohányt, anélkül, hogy egészségemet és környezetem egészségét károsítanám. Ráadásul annak idején valamit nem tudhattam én a pipázásról, mert amint azt feleségem gyakran és joggal felpanaszolta, förtelmes büdösen pipáztam, holott a jó pipás még a kapadohányból is illatot csal elő. Most viszont igen jó pipás lettem, mondhatni afféle jópipa, mert csak elméletben pipázok, mondhatni szagtalanul, magamba befelé viszont mennyei illattal. Lackfi János 7
