Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Pomogáts Béla: Háromszor Kassán
nézőinek szemében, és csak kívánhatom, hogy előbb-utóbb jelenjen meg azoknak a szlovákoknak a szemében is, akikhez remélhetőleg egyszer majd eljut a Vyhnanci. Március 13.: megemlékezés Magyarbődön A felvidéki régió igen sok városához, községéhez fűződnek az 1848-1849-es magyar szabadságharc emlékei: Branyiszkónak, Nagysallónak, Komáromnak, Perednek és jó néhány más településnek történelmi legendája van. De milyen szabadságharcos emlékek fűződnek a Kassa közelében található Magyarbőd (szlovákul Bidovce) községhez? Kissé kutakodnom kellett, hogy ennek tudatában legyek. Valójában az 1849. január 4-i kassai ütközet emlékeiről van szó. Ezt az ütközetet magyar részről a Mészáros Lázár által vezetett, osztrák részről a Franz von Schlick által irányított csapatok vívták meg, a magyar sereg igen sok halottat, vagy kétszázat (miközben az osztrák csapatok összesen ötöt) veszített, és a főként kiképzetlen lovas nemzetőrökből szervezett felső-tiszai hadtestnek csúfosan vissza kellett vonulnia. Az elesett magyar honvédeket Magyarbőd község református lelkésze temettette el közös sírba, erre később emlékoszlopot állítottak, és az utóbbi évtizedben rendre ott rendezték meg a kassai magyarok március 15-i megemlékezését a szabadságharc hőseiről. A község a huszadik század elején még színmagyar volt, mára elszlovákosodott, nincs magyar iskolája, és a magyar nevet viselő polgármester asszony szlovák nyelven olvasta fel megemlékezését, nem beszélvén magyarul. A temetőben rendezett ünnepség után a református templomban Erdélyi Géza, a felvidéki református egyház püspöke hirdetett igét, a főként idősebb korosztályhoz tartozó magyarbődiek és a Kassáról érkező hivatalosságok, valamint néhány Magyarországról érkező vendég előtt. Ezen a március 15-i ünnepségen olvastam fel, sűrű hóesésben, a magyarbődi temető emlékoszlopa előtt az alábbi megemlékezést: A történelem része életünknek, és aki erről megfeledkezik, az képtelen válaszolni a jelen kihívásaira. Nekünk, magyaroknak sem csupán a földrajzi térben van hazánk, otthonosságunk és tennivalónk: Dévénytől Brassóig és Eperjestől Újvidékig, hanem az időben, a történelemben is otthon vagyunk, otthon kell lennünk, hiszen a múlt a jelennek is része, egyszersmind a jövő, a mi közös jövőnk alapzata. Mindezt azért mondhatom itt az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc ünnepén - százötvenhét esztendővel ama március 15-e után -, mert minket, mai magyarokat, nemcsak a közös nyelv és a közös kultúra köt össze, hanem a közös múlt, a közös szellemi haza is. Az a történelem és az a szellemi haza, amely nemegyszer erősebb kötőerőt jelentett és erősebb szolidaritást teremtett, mint bármiféle politika. A politika, és kivált a pártpolitika ugyanis lehet időleges és múlandó, a történelem viszont olyan állandó tényező, amelyen nem változtathatunk, rá azonban építhetünk. 1848. március 15-e a magyar nemzet egyik legnagyobb közös ünnepe. Közös ünnep, amely teljesen függetlenül az első világháború után erőszakkal meghúzott politikai határoktól, valamennyiünket összeköt, éljünk Budapesten, Pécsen, Miskolcon, Kolozsváron, Szabadkán, Pozsonyban, Kassán vagy éppen Magyarbődön. Mint közös ünnep, a nemzeti szimbólumok közé tartozik, akárcsak a piros-fehér-zöld lobogó, a Szent Koronás nemzeti címer, Kölcsey Himnusza és Vörösmarty Szózata. Ezek a nagy történelmi szimbólumok jóval erősebb közösségi kötőerőt alkotnak, mint bármiféle politikai stratégia, kivált bármiféle pártpolitika. Ilyen kötőerőt alkottak akkor is, amikor jóformán nem lehetett a nyilvánosság színterein beszélni róluk, a lelkek mélyén, az egymástól elszakított magyar nemzeti közösségek lelke mélyén éltek és hatottak tovább. Akkor is, ha mondjuk, március 15-ét Kassán vagy Magyarbődön méltó módon megünnepelni sem lehetett. A napokban láthattam a kassai Thália Színházban a közel négy évtizede megjelent Dobos László-regény: a Földönfutók színpadi változatát. Gondolom, az itt megjelentek 111
