Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 6. szám - Németh István: Tájkép, napnyugtával

- Van. Az egyik, mert hármat is aláírattak, itt van, itt őrzöm az imakönyvemben, de hiányzik belőle, mert akkor, amikor megcsinálták, nem jutott eszembe, hogy ha lehunyom a szemem, hozzanak vissza.- Hogy otthon?...- Igen, hogy otthon temessenek el.- Bakosék jó emberek, nem említette még nekik?

Láttam, alig tudja tartani a könnyeit. Hallgattunk.- Mert - szívta meg az orrát -, jó itt, jók hozzám, mindenem megvan, ami kell, télen az ablakpárkány a frizsiderem, nyáron a virágoskertem, csak a világ ne állna itt körülöttem annyira tótágast.

Nem tudtam az arcáról levenni a szememet. Hányszor szembesültem már szerencsétlenül járt emberek arcán ezzel az elnémító valamivel, aminek soha, most se tudtam nevet adni. Oly esetlen, erőtlen, suta ilyenkor a vigasztaló szó. Mert az igazit, a meggyőzőt képtelen megtalálni az ember. Mert nincs is rá szava.- Tótágast? - buggyant ki belőlem a kényszerű nevetés. Viccel az öreglány? Igen, nevetni próbáltam, hátha így őt is derűre fakasztom. De az arca most még halványabb lett. Látszott rajta, hogy valahol nagyon messze jár, s amit mond, csak önmagának mondja.- Mert itt nem ott kel föl a nap, nem is ott nyugszik le, mint minálunk. Oszt hiába fordítanám meg, ahhoz én már nagyon gyönge vagyok.

Fölnézett rám, kinyitotta az imakönyvét.- Itt a papír, amin átadtam magam. Elolvashatja.

Átfutottam, fölálltam, megint a vállára tettem a kezem, gyöngéden, bátorítólag megszorítottam a vállcsontját.- Máskor is benézhetek magához?

O is fölemelkedett, most látszott csak, mily piróka-maróka öregasszony. A mellemig sem ért.- Úgy restellem, hogy semmivel se tudtam megkínálni.

ígéretemhez híven még sokszor „fölnéztem" hozzá. A teraszszobácskájának az ablakára. Ott állt, szemben a lenyugvó nappal, amely a háta mögött szokott fölkelni, de amit itt, ebből az ablakból nem láthatott, mégis tudta, hogy valahol a háta mögött kél fel, ám mégsem ott, ahol odahaza megszokta és annyira megszerette.

A teraszablakra tehát fel-felnéztem sétáim közben, de őhozzá magához soha többé. Ilyen az ember, megígér valamit, s aztán nem tartja be. Úgy gondoltam, mindent tudok róla. Tulajdonképpen semmi se tudtam. Csupán annyit, hogy sehogy se megy a fejébe, miért nem ott nyugszik le a nap, ahol otthon, a falujában. Egyszer aztán hiába kerestem a tekintetemmel a teraszablakban. Bakos Ferenctől tudtam meg, akivel összefutottam a városban, hogy még azon a tavaszon, amikor náluk jártam, „hazavitték".

11