Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 6. szám - Németh István: Tájkép, napnyugtával
szorítani az öreglánynak - mesélte Bakos Ferenc, miután harmadszor is - három a magyaré! - megtöltötte a kis poharakat. Úgy is történt. Nem álltam meg, hogy szembe ne dicsérjem, pedig állítólag ezt nem nagyon tűri a magyar. - Sok gyerek az édesszüleiért nem hoz ekkora áldozatot, mondtam.- Nekünk ő annyi jót tett... meg hát így még egy ház ragasztódott a másik mellé. Ha valamelyik gyerekünk meggondolja magát, tudja már... esetleg mi, ha visszatérünk, vagy ha lesz unokánk, aki falun szeretné berendezni az életét... Hirtelen hangot váltott:- Ha már itt van, bevezetném az öregasszonyhoz. Legalább valakivel elbeszélgethet egy kicsit, mert mi, megmondom úgy, ahogy van, még arra se érünk rá. A „teraszszobában", először láttam ilyet, egy komikusán rövid priccsféleség volt valami birkabőrrel letakarva, a sarokban egy konyhaszéknél, hokedlinél alig nagyobb asztalka, egy szék és semmi más. Nem is nagyon férhetett volna el benne még valami. A nénike a prices sarkán ült egy imakönyvvel a kezében. A vendéglátóm, engem előretuszkolva, már csak a fejét tudta bedugni a teraszajtón.- Ilka néni, hoztam magának egy szívgyógyászt! - ijesztett az öregasszonyra Bakos Ferenc. - A falunk nagy barátját! A nénike elé állva a kezemet nyújtottam, de mert ő mozdulatlan maradt, megérintettem a vállát:- Elnézést a zavarásért - hebegtem, s újra a nénike vállára tettem a kezem, talán meg is simogattam, könnyen barátkozom ismeretlen emberekkel, de most valahogy feszélyezett a helyzet: ájtatosság, imádkozás közben zavarok meg valakit. Bakos Ferenc gyorsan ránk csukta az ajtót, magunkra hagyott. Helyet foglaltam a nénikével szemben, a „teraszszoba" egyszál székén. Ilka néni egy darabig csak nézett rám, az arcomat fürkészte, valami elmondhatatlan szelíd derűvel, kedves kíváncsisággal.- Vélek magára - mondta, amikor nagy sokára megszólalt, annak az embernek az örömével, aki az utcán váratlanul összetalálkozik rég nem látott ismerősével. - Ugye maga volt az, aki épp akkor nyitott rám a barátjával, amikor a mákot fejtettem a gangon? A barátja gyorsan le is vetetett. Aztán az emberek nem győzték mutogatni a faluban, hogy Salamon Ilka néni benne van az újságban. Ugye maga volt? Nem én voltam. Az valami újságíró lehetett. Mégis azt válaszoltam, hogy hát persze, én voltam a barátommal.- Hát most, látja, ide jutottam - tárta szét a kezét. - Már a harmadik éve. Áldott jó emberek, megverne az Isten, ha panaszkodnék rájuk, csak az bánt, hogy amikor átadtam magamat, nem jutott eszembe... Az nagyon bánt.- Micsoda? Mi nem jutott eszébe?- Hát, hogy bele kéne tenni azt is az írásba. Mert van írás róla, azt nem csak Irénke, az ügyvéd, maguk az eltartóim is javasolták. Hogy legyen írás az egészről.- Szóval van? 10
