Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Zelei Miklós: Kényszerzubbony után zubbonykényszer
pontjai szerint mondhat igent vagy nemet, amelyik a markában tartja. (De ha át is vesznek egy-egy rakomány könyvet a terjesztők, az se jelenti föltétlenül azt, hogy a boltokba [kirakatba?!] kerül a könyv. Gyakran küldik vissza egy fél év múlva a könyvcsomagot a kiadónak bontatlanul, raktárpo- rosan. Ez pedig a leépülés cenzúrája...) Törvénybe kell foglalni, hogy a terjesztő a kortársi művek terjesztésére ne mondhasson nemet, ne bírálhassa el, hogy melyik könyv való és melyik nem való karácsonyra, melyik illik nyárra, melyik meg őszre... És hogy raktáraiban se sikkaszthassa el az átvett köteteket. Ha az író mindezek után fennmaradt, és foglalatossága közepette elröpült fölötte két-három évtized - ha nem tartozik valamelyik politikai erőközponthoz, sem alcsoportjaihoz, a kultúrpolitika-csi- náló kocsmai önkéntesekhez, akkor inkább három, mint kettő - még akár középdíjat is kaphat! A húsz-harminc évi munkálkodás pályabére alacsonyabb a díjat átadó miniszter (államtitkár) egyhavi fizetésénél. És semmi olyan további anyagi vonzata nincs, mint például a színművészek hasonló díjainak. De hogy ingyentippet adjak mindazoknak, akiknek érdekük, hogy Magyarországon ne álljon helyre a kulturális értékek önképviselő ereje, be kellene vezetni, hogy bármilyen támogatást csak annak a könyvnek a megírására, illetve megjelentetésére adjanak, amelynek átvételére az összes nagy könyvterjesztő előre igent mond. Ha ez nincs, akkor támogatás sincs! Ha ezt sikerülne elérni, teljesen fölöslegessé válna a cenzúra összes többi változata. Ezek a viszonyok, amelyek ellenére megszületett Tódor János 336 oldalas könyve 1989-2004 között. Tizenöt év: huszonkét oldal valóságábrázolás évente. Normális körülmények között egy ilyen kiváló kvalitású dokumentarista író, mint amilyen Tódor János, három-négy évenként kihozhatna egy ilyen méretű szociográfia-gyűjteményt, miközben nem volna akadálya, hogy megszülessen a fülszövegben emlegetett hat másik kötet sem. Amelyek közül az 1998-as Skinheadkönyv egyébként ma is kéziratban van. Miért? Magyarország és felfedezése mindig rossz viszonyban volt. Az 1937-ben indult könyvsorozatot az ügyészség ugyanabban az évben perelte; a következő évben meg is szűnt. Az új sorozat 1970-ben indult és 1992-ben leállt. Pontosan akkor, amikor föl kellett volna, hogy szabaduljon! Életerős, gyors, a párbeszédet, közgondolkodást, közösség- és országépítést (ah, minő ósdi szók!) elősegítő szellemi vállalkozássá nőve ki magát; ellentétben 70-80-as évekbeli utó-előéletével, amikor négy-öt esztendeig is elbogarásztak (a szóhasználat a hóhérkodás szinonimájának tekintendő!) egy-egy kéziraton, ami valóságfeltáró művek esetében különös kegyetlenség, hiszen eny- nyi idő alatt nagyon megváltozhat a mű tárgya. Lásd Tódor: Skinheadkönyv, 1998. Kézirat. Lásd: fölszabadulás helyett a ránkszabadulókat. Egyik (mára elfeledett) kulcsránkszabaduló Szabó Albert, Hungaristák (1996): „A Corvin közben megint több a fotós és az újságíró, mint a »civil« emlékező. Szabó most az eddigieknél is gondosabban »állítja be« híveit". Később: „Többek szerint a rendőrség már a Batthyány téri gyülekező óta figyelemmel kísérte a megmozdulást, hála az alternatívok közé beépített ifjúságvédelmis tégláknak". Albertek jönnek, Szabók mennek - az öltönyök maradnak. A kényszerzubbonyok és a zubbonykényszerek csakúgy. Az utcán harcoló ember meg jön is, megy is. Illata gyakran előtte jár, s miután gazdája távozott, még sokáig érződik. Tódornak ezt az 1999-es kis mozarti remeklését nem szemmel, hanem orral olvastam. És elolvasás után még sokáig az orromban élt a hajléktalanok, a tömegszállások szaga. A vízöntő kor hajnalán, a harmadik keresztény évezred negyedik évének majdnem utolsó napján írom ezt az ismertetőt, az Európai Unióban, ahol az Orömódától lassan már aludni se tudok. Voltak itt kormányok, akik azt mondták, hogy ők keresztények. Más kormányok meg, hogy ők szocialisták. Én pedig szagolom a kondenzcsíkot, amelyet maguk után húznak a hajléktalanok, nem tudva úgy lelassulni, hogy a keresztény vagy a szocialista eszmék utolérjék őket, és hajlékot adjanak nekik. Már szinte poén is, ahogy a hajléktalanokra rákövetkezik az „Elkezelt" SZOT-üdülők esete 2001- ből. Az elkezelőben olyan kiválóságok is lemeztelenednek, mint például Szolnoki Andrea doktornő, akin Tódor szociográfiája óta annyi azért rajta marad, hogy másság ide, azonosság oda, amikor a cigány gyerekek balatoni üdülőjéért konkrétan tehetett volna, a hetedik főbűnben, a restségben leiedzett. „Menjetek ki az életbe, harsogták a funkciók, és saját harsogásukat akarták életként visszahallani. Akaratuk teljesült. De emiatt nem az életet kell utálni, hanem ezeket a funkciókat. Menjetek ki." Huszonkét évvel ezelőtt, 1982-ben költöztünk ide, ahol most is lakunk, akkor írtam az idézett mondatokat, s kiragasztottam a könyvespolcomra; mindenesetre a hátam mögé, hogy egy kis nyugtom 109
