Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Zelei Miklós: Kényszerzubbony után zubbonykényszer

- Éjszakánként most is ott ücsörög a bejárat mellett egy fegyveres gorilla, napi tizennyolcezer forintért. Azóta, hogy megbíztuk a védelemmel ezt a káeftét, megszűntek a zaklatások." (Pénzbehajtók [1994.])

Csak haladok a könyvben és időrendjében, mint a nyomtatóló. És az előző mondatokat erősítendő, a következő oldalakon a debreceni főiskolás, Mészáros Tamás tragédiája következik. „Ott agyonverték azt a fiút" - összegez az 1995-ben írt szocioriport címe. Elolvasása után egyetlen egy kérdés maradt bennem. Tud-e egy fiatalember egy jogállamban annyira másnapos lenni (esetleg!), hogy azért mindenféle eljárás, jogi processzus (és esetleg! detoxikáló) mellőzésével, az ítélet: azonnali agyonverés - rendőrhatósági közreműködéssel súlyosbítva?

És akkor keletkezik bennem egy másik kérdés is, magára a csinálásra vonatkozóan. Ezeknek a történeteknek utánuk kell járni! Utazni kell. Vonatjegyet vagy benzint venni, kötelező biztosítást, autószerelőt fizetni, ott aludni. Ha ez az utóbbi netán szívességháznál, ingyen történik, a kaland akkor is a pénztárban kezdődik, mert illő valamit vinni. És mindebből következően a kérdés: szüksége van-e egy államnak arra, hogy olyasmiket irkáljanak róla, amiket például Tódor János meg én, a Tódor János könyvét pertraktálva?

Nincs.

Csakhogy a politikai cenzúra másfél évtizeddel ezelőtt deklaráltan megszűnt. Ebből azonban nem következik, hogy a hatalmi ágazatokban (parlament, kormány, bíróság, ügyészség) igény támadt volna az önismeretre. Nem kevesebb a titkolnivaló, mint azelőtt. És hát nem szerencsés, ha mindenféle szerzők, a maguk civil intellektusától vezérelve, belebeszélhetnek mindabba, ami a jelen csúcsain uralkodó egykori kapuállók, őrtorony őrök és smasszerek érdekeit szolgálja.

A legegyszerűbb volt hát szétzilálni a társadalomnak azt a védelmi vonalát is, amelyet a kultúra, benne az irodalom, s a különböző valóságfeltáró műfajok jelenthetnének.

A politikai cenzúra pénzügyi cenzúrává változott át. (Maradt, ami volt? Hiszen a pénz mögött a politika áll, a politika mögött a pénz?) A cenzúra fordult egyet, és itt van: nem a szabadság kezdődött el, hanem ez folytatódik.

Nincs fedezet rá, hogy egy dokumentarista a civil-egymaga választotta témát saját szakállára ösz- szegyűjtse, feldolgozza, megírja, és ha megjelentette, akkor meg is éljen belőle - alig merem leírni: addig, amíg el nem készül a következővel. A dokumentumműfajokban dolgozni költségvonzatos vállalkozás, ami azonban egyáltalán nem jelentkezik a honorálásban. Alapeset, hogy azért a flekkért, amelybe mondjuk egy kétezer forintos telefonbeszélgetés van beledolgozva, ezer-ezerötszáz forintnál többet nem fizetnek.

De hogy mindez mégse látszódjék ilyen kendőzetlenül, abból a célból van a támogatás. Havi 60-70 ezer forint egy éven, fél éven, öt hónapon át. Ha ezeket az összegeket lefordítom a hétköznapok nyelvére, akkor:- az író nem ír;- nem idősebb huszonöt-harminc évesnél;- nőtlen, gyermektelen;- otthon lakik a szüleinél;- az „ösztöndíj" számára csak zsebpénz, s nem kell arra is futnia, hogy az - egyéni kényszervállalkozóvá züllesztett - író, a sok ingyenmunka közepette hosszas késésekkel, nagy nehezen kipréselt létminimum honorok után befizesse az iparűzési adót! Az eleve kiszegényített kultúrát továbbtaroló adók közül ez a legarcátlanabb. Ipar! a kétezer forint költséggel elkészült flekk ezerforintos díja: „A koldust, akinek térdből hiányzott mindkét lába, reggel kilenc óra körül szokták kirakni [...] Román cigányok rabszolgája (munkaeszköze) volt ez a szerencsétlen ember, aki akkor sem tudott volna meglógni, ha lett volna hozzá bátorsága, hiszen egyedül képtelen volt a helyváltoztatásra. Egy téli kora este a Bacsó Béla utcából gyalogoltam a villamos-végállomás felé, amikor a sötétben egy fennhangon méltatlankodó asszonyra lettem figyelmes. A túlsó oldalra mutogatott, és sopánkodott, hogy lépjek már közbe. Ott ül a földön a koldus, háta a falnak döntve, kabátja föltépve és hárman dolgoznak rajta. [...] Alig fél perc alatt játszódott le az egész. Miután módszeresen kiürítették az élő pénzautomatát, a fiatalabbik férfi, akár egy batyut, a vállára kapta, úgy szállt fel vele a 37-es villamosra. Mögöttük, akár egy méltóságteljes oroszlánszelídítő, peckesen lépkedett a prémgalléros, szakállas gazda". A tulajdonos. Aki a lábatlan törpe keresményét esténként privatizálja. Privo, privare: megrabol, megfoszt. Latin. (Az idézet az Aluljárók és piacok népe című, 2002-ből keltezett korrajzból való.)

Ha az íróiparosnak mégis sikerült végigküzdenie a Magyar Köztársaság nevezetű akadályversenyt, és megjelentette művét, akkor még mindig megtörténhet vele, hogy egyik nagy terjesztő sem veszi át a könyvét. Ez is a cenzúra megjelenési formája: a terjesztő annak a politikai erőnek a szem108