Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai
tem, már nem érzem egyfajta száműzetésnek ittlétemet. Más szempontból persze nagyon is száműzött vagyok, bárhová is megyek, s ezen aligha tudok változtatni e földi életben. A minap, hogy a hegyre vezető úton sétáltamban összeismerkedtem egy földimmel (aki kényszerűségből vett házat a falu végén), épp erről a száműzetésérzésről váltottunk szót, s hogy türelmes hallgatóságnak bizonyultam, hamar birtokába jutottam keserves titkának. Ez a jóember sikeresnek tudhatta magát egészen az elmúlt időkig; amíg sokaknak állása sem volt, neki egyszerre négy is: nevelési tanácsadóként iparkodott több intézetben is nélkülözhetetlenné tenni magát, emellett órákat is adott az egyetemen, egyszóval, ahogy mondani szokás: futott a szekere. Kétszintes háza szépen gondozott park közepén állt (na jó, ha némileg túlzott is, egy tágas kert még mindig szép „birtok"), nem volt tűi hivalkodó, miként ízléstelen sem, mint jó néhány uborkafára felkapaszkodotté. Egészen mulatságos e köztiszteletre méltó és a szférákhoz tartozó emberek igyekezete, hogy vagyonuk gyarapodásával arányosan növeljék házaikon a tornyok számát, s olyan csobogókat vagy szökőkutakat varázsoltassanak kertjükbe, akárha mediterrán vidéken élnének. A magam részéről mélységesen együtt éreztem velük: valóban kegyetlen a sors, hogy efféle zord éghajlatot adott gazdagságuk elviselésére. Az érzékek kényszerű megtévesztése, melynek révén legalább álmukban olyan helyre röpülhettek, ahol vágyaikat vagyonuk függvényében kiélhették, anélkül, hogy szánalmas irigyeik neheztelő pillantásainak kereszttüzében kellene feszengeniük: az önbecsapás kényelmes formájának tűnt számukra. Ez az alacsony növésű, kicsit füstös képű jóember (akinek viselkedésén látszott, hogy zavarja előnytelen termete, s annak a lehetősége, hogy egynémely előítéletes gondolkodású egyén esetleg cigánynak véli őt) némiképp hencegve mesélte: ő bizony évente cserélte autóját, ami szúrta a szemét kollégáinak és szomszédainak is. Szüleivel és testvérével is ismétlődtek az alantas civakodások, a kölcsönkunyerálások, a szemrehányások, s hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a tarthatatlan helyzetnek: megszakította velük a kapcsolatot. A falusi ember irigységének, kapzsiságának és korlátoltságának tudta be az övéi viszályszítását. Egyébként is resteilte az omlatag vályogházban élő, rettenetes tájszólással beszélő szüleit, különösen az anyját, aki mindenféle rágalmakat terjesztette róla, s mostohagyermekének mondta őt, amiért nem hajlandó segíteni öccsét. Ezerszer elmagyarázta léha fivérének, ha nem vinné pénzét minden áldott este a kocsmába, s ne adj' isten hajlandó volna inaszakadtáig dolgozni, és nejét is takarékosságra intené, nem tartoznának a falu koldusai közé. Iszonyodva szemlélte a mások által levetett foltos-mocskos nadrágjában, kitaposott gumicsizmában járó öccsét, kinek emellett örökké piszkos volt a körme alja, borostás az arca, szájából pedig bűzlött a pálinka- és hagymaszag. S akivel, mellesleg, úgy bántak a falubeliek, akár a legutolsó trógerrel: kertásásra, favágásra, vízhordásra, emésztőgödör ürítésére, mesterek melletti segédmunkára alkalmazták. Ráadásul röhögtek rajta, mikor járandóságából levonták a nap közben elfogyasztott ital árát, s ő pedig a bajsza alatt dünnyögött a gazda fösvénysége miatt. Valósággal beborult a tekintete, mintha őt érte volna e méltánytalanság, s fröcsö- gött belőle a szitok: „Bugrisok, elvetemült csirkefogók, egytől egyig mind. Isme39
