Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai

rem a fajtájukat, álnok képmutatók, megszólják szomszédjukat, ahelyett, hogy a saját portájuk előtt söpörnének. A templomba hordják a pénzüket, hogy fertel- mes bűneiket takargassák". Az önnön élettörténetét mesélő ember nem mulasztotta el megjegyezni, ha öccsével együtt látták volna idegenek, bizonnyal gonosz tréfának vélik, hogy „testvérének" szólítja őt. Váltig mondogatta is az anyjuk: „nem is tesvírek ezek, hanem farkaskölykök. Hogy vette vón el űket az Isten, mikó megszülettek".

Némi iróniával hallgattam rémálmairól szóló meséjét; egyszer a falu legelőjén őrizte a nyájat, s maga elé köpött hegyeset, amikor kiderült, hogy egy szélvihar az égbe emelte a polgármester lányát, s neki kellett volna mennie megküzdeni a sárkánnyal; máskor lovas szekérrel járta az erdőt farönkért, s fennhangon szidta a legocsmányabb káromlásokkal a kehes lovakat, ahogy az otthoniaktól hallotta, amikor benne rekedtek a kerékagyig érő sárban. Viszont, elmondása szerint, büszkén nézett szembe önmagával a reggeli borotválkozáskor, szesszel dörzsölte be az állát, és szinte feszült a melle, amikor divatos nyakkendőjét kötötte, gyapjúzakója felhajtóját igazgatta. Az autó és öltözködés volt a gyöngéje; minden egyéb más kiadást százszor is meggondolt. Hallani sem akart semmiféle fényűzésről, noha olykor, talán a gyerekkori mérhetetlen szegénység okán, füstölt sonkáról, kacsasültről, nyúlpaprikásról álmodozott, s ilyenkor oly hevesen tört rá a falánkság kísértése, hogy egészen beleszédült. Mégsem engedett az ördög csábításának, olcsó csirkehúst és felvágottat csomagoltatott be a hentessel, aki rosszallóan ingatta fejét a kukacoskodó klienssel való vitázása közben. De éppígy takarékoskodott a fűtéssel, a villanyárammal és a telefonnal is, egész télen fagyoskodtak a sötétben, korán feküdtek, hogy még az éjjeli lámpát se kelljen égetni.

Praktikus ember lévén, nem költött könyvekre, arra való a könyvtár, hogy ott gyűjtsék őket; ha számítógépen kellett dolgoznia, egyik munkahelyén végezte el feladatát, mint ahogy levelezését és telefonjait is. „Kis hal, jó hal" - ismételte önelégülten életfilozófiáját, melynek másik épületes elve az volt: „mindig szélirányban kell állni, ha az ember meg akarja tartani posztját". Egész életemben ezt rühelltem a szocializmusban: a megjuhászodást, a kussolást, a kettős szájjal beszé- lést, a beszarlak és tehetségtelenek képmutatását, és azt a szellemi és erkölcsi nihilt, ami az eszme képviselőiből és kiszolgálóiból áradt, akár mocsárbűz a nyári hőségben. Ne áltassam magam, aki nem állt szélirányba, annak a számára nem volt menekvés, még ha csöndesen félrehúzódott is, mert a „semmit sem megtartók" és haszonlesők képtelenek elviselni, hogy léteznek olyan egyének, akik nem akarnak velük együtt menetelni a pokolba. O, én túlságosan is egy kis senki voltam ahhoz, hogy szálka lehettem volna bárki szemében, mégsem kíméltek, mindig rám akadtak osztályos ellenségeim, s ahol csak tudtak, gátoltak a boldogulásban, az életben való megkapaszkodásban, úgyhogy nem hagytak megbékélni velem szemben tanúsított aljasságukkal, és megbocsátani elévülhetetlen bűneiket, melyeket mondjuk nagyapámmal, apámmal szemben elkövettek.

Nos, emberünk nem is keveredett felesleges összeütközésbe senkivel sem, úgy teljesítette kötelességét, akár baka a parancsot: gondolkodás és ellenvetés nélkül. Otthon persze megkövetelte a feleségétől és gyermekeitől is, hogy éppoly feltét40