Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai

mama pedig aggódva leste: vajon megbirkózom-e legalább a sülttel és kompót- tal, vagy az egészet öntheti a szemétbe; s folyton biztatott is, holott tudta, épp az ellenkező hatást váltja ki bennem, s talán, hogy bosszantsam őt, eltoltam magam elől a tányért. Örökké kóstolgattuk egymást, a mama és én, mint két makacs gyerek. Ma, hogy magam is aggódva szemlélem gyomrom összeszűkülését, próbálnék megenni néhány falatot, egészen apróra vágottat, de amint a műfogsor alá jut egy piciny húsdarab vagy szem rizs, fizikai fájdalmat okoz a rágás; hirtelenjében harákolni kezdek, és kifordul számból a villa. Kell némi önirónia és önfegyelem, hogy képes legyek elviselni csupa íny mivoltomat, hogy ne lássam aggastyánnak tükörből rám meredő önmagamat, akit szívesen ruház föl képzeletem sétabotjára görnyedő, enyhén selypítő, reszketeg nagyapám vonásaival. „Fog és haj nélkül, mezítelenül jöttünk a világra, s ekként távozunk is belőle", ismételgette nagyapám; csakhogy mire az előbbi állapothoz hozzászokhatna elménk, híre-hamva sincs természetes hiányosságainknak, viszont annál inkább emészti önbecsülésünket és hiúságunkat „ékességeink" elévesztése: természetes létmódunkhoz visszatérés. Kopasz fejem, pápaszemes és csupa íny lényem: gúny tárgya, összesúgnak mögöttem, kaján megjegyzésekkel illetnek; én inkább egyfajta büntetésként érzékelem veszteségeimet, a szervezet ekként védekezett a sok-sok méreggel szemben, amit belé juttattam. Azt egy szóval sem mondanám, hogy egykönnyen túltettem magam „elváltozásaimon", melyek lassan másvalakivé tettek, igazolva az állítást: az átváltozás igazzá változás. Pontosabban azzá a valakivé változás, akit korábban is magunkban hordtunk, csak leplezni igyekeztünk létét. Sosem irigyeltem a nagy zabálók mohóságát, mivel nem kísértett meg a falánkság érzéki gyönyörűsége. Semmi kedvem sopánkodni a „pápaszemes" kis gyermeket ért sérelmek miatt, panaszkodásomat éppoly unalmasnak tartanám, mint azokat a regényeket, melyek azzal kezdődnek, hogy a hős első és életre szóló élménye az volt, amikor „biboldónak" csúfolták. A gyermek szemszögéből semmi különbség sincs a kétféle sértés hatása között: mindkettő kiszolgáltatottságának és tehetetlenségének tényére ébreszti, s bizalmatlanságot vált ki benne az őt gúnyolókkal szemben. Korai kopaszságomon pedig magam ékelődtem a leghevesebben, „nincsen többé kopasz fej, csak seggig érő homlok", előztem meg az epésen szólni kívánókat; olykor baszk sapkát viseltem, máskor kucsmát, mert telente iszonyatosan fázott méretes fülem. A mama persze apró kis trükkök sokaságát eszelte ki, hogyan rejtse el a sapka alatt elálló fülem, de mesterkedését egy csapásra semmissé tették csínytevő társaim, amikor lekapták a fejfedőmet, s nem volt mi álcázza kuglifejemet. Mostani kopaszságom, pápaszemes fizimiskám némi bölcsességet kölcsönöz, s az idegenek nem merészelnek rögtön belém marni, úgyhogy valamelyest védettséget élvezek. S ha szívem vagy elmém hévül is valamiért, ábrázatom oltalmaz attól, hogy megfontolatlannak látszódjam: saját törvényhozó apámmá szelídültem. Apám helyett apám vagyok. Végre valahára!

Talán ennek is köszönhetem, hogy ellenkezés nélkül, mondhatni eleddig nem tapasztalt nyugalommal tekintek falusi tartózkodásom elé. Ha abból indulok ki, hogy semmivel sem vagyok magányosabb, a társasági életből kirekesztettebb, mint otthon, sőt, még az örökös védekezésre készenlét feszültségét is feledhe38