Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai
lásomhoz ennek az esetnek nem volt az égadta világon semmi köze. Néhány éve viszontláttam a Baróti lányt, pardon, a nagyasszonyt egy art-expón, ahogy manapság szokás hívni az eladással összekötött tárlatokat. Férje (egy berlini képző- művészeti kiadócég tulajdonosa) oldalán láttam feltűnni, éppen egy pályáján fölfelé ívelő grafikust igyekezett behálózni, hogy néhány kiadványukat illusztrálja. Vérlázító volt látni, hogy a férfiak ellenében foganatosított sajátságos védekezési módot: az asszonyos idomainak előnyeit kidomborító ruhaviseletet és a kiszemelt áldozatot zavarba ejtő közvetlenséget mily ügyesen kamatoztatja saját érdekében, s mily mértékben játssza túl pártfogói vagy mecénási szerepét. Hízelgett és affektált; nagyvilági gesztusai azt sugalmazták a hallgatóságnak, hogy képes valakit a tenyeréből etetni, de örökre a mélységbe taszítani is, ha kedve éppen úgy kívánja. Ez a kegyosztó magatartás megint csak elgondolkoztatott: ugyan milyen szerepet is szánt volna nekem életében, s mekkora árat kellett volna fizetnem pátyolgatásáért? Persze azon is eltűnődtem, hogy bizonyos fenntartásaim ellenére is vonzónak találtam őt; ereimben a vér sokkal hevesebben lüktetett, mint egykoron, s ha valaha tartózkodóan viselkedtem vele, most, hogy megjártam a poklok poklát, képes lettem volna a lába elé vetni magam, s koldusként könyörögni egy öleléséért. Ó, egyetlen szavába került volna csupán, hogy ölebévé tegyen, s beérjem egy simogatással, mielőtt kitesz hálószobája ajtaján. Hunyt szempillám mögött elevenen élt testének minden rejteke, orromban éreztem hajlatainak illatát, ajkammal újra nyakszirtjét csókoltam, hallottam sikolyait, s ettől olyan idegláz tört rám, hogy noha hetek óta nem ittam kortyot sem, fel kellett hajtanom egy pohár pezsgőt. Úgy véltem: inkább részegségemnek tulajdonítsák szédülésemet, mintsem valódi okára ismerjenek. Nem kellett leleplezéstől tartanom, a Baróti lány szemében oly jelentéktelen alak voltam, mint akármelyik véletlenszerűen odakeveredett látogató; kerestem tekintetét, én kretén, akár még egy hűvös üdvözléssel is beértem volna, de mivel egyikben sem részeltetett, egyszeriben kijózanodtam, és az őrültek rángatózó nevetésében törtem ki, úgyhogy a pincérek kihajítottak a fogadásról. Még egy dolgot elmondandó vagyok végezetül; miután kidobtak, a múzeum portásával küldtem neki egy üzenetet, a meghívó hátuljára firkantva: szeretném, ha találkozhatnánk, ám hiába vártam a választ, vagy inkább személyesen őt magát, még a portás is eltűnt a poharazgatók között. Ilyen is tudtam lenni: megalázkodó, hogy pillanatnyi részvétet ébresszek elesettségemmel, mert hiszen tisztában voltam természetemmel, mihelyst valaki vigasztalni kezdett vagy erőt öntött belém, rögvest visszanyertem méltóságomat, és gőgösen elutasító lettem. Végtére is itt vagyok ebben a falusi házban. Nem áltatom magam azzal, hogy megromlott egészségemet egy csapásra helyreállíthatom, szívem ritmuszavarai és az időnként rám törő szédülések elmúlnak; hogy a visszatérő fejgörcsök és ízületi fájdalmak elkerülnek; hogy a friss levegőn nagyobb étvágyam támadna, hiszen ínyfertőződésemnek köszönhetően fogaimat néhány hónap alatt elveszítvén: csupa íny gyermekké vedlettem vissza, és állandóan nehézséget okoz bizonyos fajta étkeket megőrölnöm, emiatt sem érzek túlságos kedvet a kulináris örömök hajszolásához. Éppúgy turkálok az étekben, mint kölyökkoromban; a 37
