Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai
találkozott, lehetett velünk egykorú, vagy apja nemzedékéhez tartozó az illető, rögtön összecsókolózott vele, mintha isten tudja milyen fontos és kebelbeli barátja volna, akit illik ily meghitt módon üdvözölni. Olyan fokú visszatetszést és ellenkezést szült bennem ez a fajta közvetlenség, akárha a féltékeny férj szerepét osztottam volna magamra, holott a birtoklásvágy messze állt tőlem. Viszont ebben a negédes ölelkezésben inkább a jelenlévők ingerlését, semmint őszinte örömet sejdítettem; s arról, hogy némi igazsága mégiscsak lehetett sejtésemnek, meggyőződhettem, hiszen számos alkalommal így torolta meg vélt sérelmeit, miután hangot adtam nemtetszésemnek. S mivelhogy gyakorta találkoztunk egy-egy diákkocsmában, ahol ő is megfordult társaságával, egymáson köszörültük a nyelvünket, nem is akármilyen szórakozást nyújtva a jelenlévőknek. Tőlem jó néven vették, hogy mások helyett is megfizetek, olykor még ha aprópénzzel is, a megközelíthetetlen különcnek: léha flörtöléséért; ő viszont olyan vélt vagy valós igazságokat mondott rólam, amit a hozzám legközelebb álló társaim sem merészeltek volna kimondani, féltek ugyanis, hogy egy sértés után nem lenne ki fizesse számlájukat. Sietek megjegyezni, akkoriban még a mama nagyvonalú támogatását élveztem: egyáltalán nem szűkölködtem, ha olykor mégis: a zálogházba vittem örökségem valamelyik darabját. Egyik este többet ittam a kelleténél, no és a társaim is hűtlennek bizonyultak hozzám, s hogy ne kelljen átvágnom a városon, kérés nélkül magukhoz vitt aludni. Máig sem tudom, hogy mi okból, de ér kéziünkét követően heves vitába keveredtem az apjával a képzőművészetről; ám a grafikus nemhogy kidobott volna (otthonában leckéztettem ugyanis olyan témában, melyben mégiscsak mesterember volt), másnap reggel rokonszenvéről biztosított a konyhaasztalnál, s falatozás közben terveimről faggatott. Bejáratos lettem hozzájuk; viszont két dologról nem voltam hajlandó beszélni: apám gyűjtőszenvedélyéről (noha a grafikus ismerte jól apámat) és a Baróti lánynak az iránta való érzelmeimről. Az egyiket szánalmasnak és gyűlöletesnek, a másikat körvonalazhatat- lannak és felszínesnek véltem, egyébként sem tudtam eldönteni: csupán játszik velem, vagy tényleg akar tőlem valamit. Mindenesetre, a részemről feltételezett távolság okán, fecsegni kezdtem bizonyos képalkotó terveimről, melyek még előttem is homályba vesztek, s valójában álmaim ismétlődései és átfogalmazódásai voltak, nem pedig kész ötletek, viszont eléggé hátborzolónak tűntek ahhoz, hogy magukkal ragadják a lány élénk képzeletét. Úgy vélem, terveim épp kibeszélésük közben öltöttek bizonyos formát, ott és abban a pillanatban, hogy beszéltem róluk, s mivel nem tettem a legcsekélyebb erőfeszítést sem valóra váltásukért, születésükkel egy időben ki is hunytak volna, ha a Baróti lány nem őrzi meg őket emlékezetében, s nem tér vissza hozzájuk együttléteink alkalmaival. Nehezteltem is rá emiatt, mert az emlékezetében rögzült képek egészen másfajta szorongást tükröztek, mint az esetlegességükben is markáns saját képeim; felidézésükkor nem saját magamra emlékeztettek, hanem egy idegen lényt tártak elém, akiben saját idegenségemet pillantottam meg. Mit tehettem? Fecsegtem, s ez a tét és cél nélküli kibeszélés éppen arra volt jó, hogy szorongásaim oldódjanak, akárha egy pohárkával ittam volna, illetve, hogy a különc lány saját képzeletének lenyomataival ütköztesse 34
