Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Bálint Péter: Egy kretén vallomásai

az enyémeket: önfaggatását és önértékelését elősegítendő. Nem voltam már egészen ostoba a nőkkel kapcsolatban, de a Baróti lányban jobban szerettem a különcöt: a vad és megfékezhetetlen csikót, a környezete elvárásaival szemben lá- zadozót, mint a hús-vér lényt, aki minden bizonnyal hatott is volna érzékeimre, ha nem a sorstársat látom benne. Ne áltassam magam, ő sem azt látta bennem, aki valójában voltam, hanem a „pajtást", azt a rebellist, aki leszámolt a szülői elvárásokkal, s nem volt rest nyíltan vállalni, hogy élhetetlen valaki a világ szemében. Egyszeriben rám zúdította a szerelmét; én pedig elég vak voltam ahhoz, hogy ne vegyem észre, az anyai példa és intelmek hiányában összezavar bizonyos női szerepeket. Olyan veszélyesen lobbantotta fel a lángot, hogy tudtam, mindketten elveszünk, ha nem veszem elejét az őrjöngésnek: mégsem bizonyultam elég bölcsnek. Akármilyen elszántnak is igyekeztem mutatni magam, a szívemhez közel kerülő nők társaságában ügyefogyott gyermekké váltam; felfüggesztettem akaratomat, s mint cirógatás közben a macska, doromboltam karjukban, s talán többre nem is vágytam. Ám oly megdöbbentő szenvedéllyel igyekezett csillapítani vágyait ölelkezéseinkben; oly vakmerőén élt és élt vissza érzékeim feletti hatalmával; oly dacosan mutatta ki a többiek iránti megvetését és hozzám való ragaszkodását; oly zsarnoki módon láncolt minden pillanatban magához, hogy semmilyen ellenállást nem voltam képes tanúsítani. Hagytam: hadd haladjon sajkám vagy egy öbölbe, vagy a viharos tenger mélyére. El sem hittem, hogy mindez velem történik; én, aki sohasem hajszoltam a nők kegyét, s nem is füllentettem hódításaimról társaimnak, mert nem is lett volna miről beszámolnom, hallgatásra ítéltem magam.

Semmi másért nem jártam haza, mint egy-egy váltás ruháért. Igaz, a feleségem ezt nem is vette zokon tőlem; nem kérdezte: hol és kivel töltöm az időmet, megtapasztalta kicsapongásra való hajlandóságomat, s azt is, hogy fékezhetet- len vagyok a számonkérés idején. A fiam, karon ülő lévén, semmitől sem tartott vissza, olybá tekintettem, mint egy betolakodó idegent az életemben. E két lény súlyát veszítette, s a Baróti lány töltötte ki a nappalomat és éjjelemet; nem tudtam nem gondolni rá, olvasni egy könyvet úgy, hogy ne akartam volna rögtön beszélni róla vele; fizikai gyötrelmet jelentett, ha nem lehettem mellette; barátaim egyszerűen bosszantottak. Egyvégtében érvelt és biztatott, hogy valósítsam meg képterveimet, én próbáltam ellenkezni, és kitérőket keresni, hogy számomra a képzelgés nem más, mint a diktatúra fojtó légkörében a levegővételre tett kísérlet, de mentegetőzésemmel csak olajat öntöttem a tűzre. Minden áron „befutott embert" akart faragni belőlem: ezt vette a fejébe. „Márpedig, ha az én lányom a fejébe vesz valamit, a jóisten sem térítheti el szándékától. Hiába a szép szó, okos érvelés, fabatkát ér az egyik is, a másik is. Jámbor vénember lettem mellette, elviselem, jobb híján, örökös szeszélyeit, csakhogy leszereljem" - tárta szét karját az apja, ha védelmére szorultam. Olykor hízelkedett és babusgatott, s hogy szavának nagyobb nyomatékot adjon, olyasfajta gyönyörökben részeltetett, ami egykori „dajkámat" juttatta eszembe; máskor duzzogott, s kettesben hagyott az apjával, aki éppolyan kiszolgáltatottan viselte kirohanásait, akárcsak én. Mivel meghalt a grafikus hitvese, nem volt kitől tanácsot kérnie, lánya ugyanis azt sem engedte neki, hogy nőt vigyen a házba, mindegyiket elmarta az

35