Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Pálfalvi Lajos: Egy lengyel író magyar regénye

Magyarországon nem szokás irodalomtörténeti korszakhatárnak tekinteni a rendszerváltást, hisz pont a marxista irodalomtörténészek tulajdonítottak meghatározó szerepet a történelem fordulópontjainak. Lengyelországban viszont sokan korszakos jelentőségű fordulatot látnak ebben: a legnagyvonalúbb koncepció szerint ekkor ért véget a lengyel irodalom két évszázados szimbolikus-romantikus korszaka, amelyet áthatott a közösségi élet metafizikája. Az írók elszakadnak a nemzeti ügytől, piaci és demokratikus körülmények közt alkotó, kockázatot viselő, egyéni sikerért küzdő szereplőkké válnak. Az új játék- szabályokat persze a médiaforradalom logikáját jól ismerő legfiatalabb nemzedék tanulja meg a legkönnyebben, az ő érdekeiket szolgálja a korszak- váltás retorikája (hiszen ezzel háttérbe szoríthatók a nyolcvanas évek sikerírói). Megindul a nagy átértékelés.

Krzysztof Varga kezdetben, a kilencvenes évek elején, irodalomszervezőként tűnik fel, Pawel Dunin-Wqsowiczcsal először a Másodosztályú Parnasszus című lexikonban, majd az Itt vannak a költőitek című versantológiában mutatja be a hatvanas években született nemzedéket, amely akkor veszi át a vezető szerepet a lengyel irodalomban. A két kultuszkönyv igen hamar fontos forráskiadvánnyá vált. A külalak és a szóhasználat egyaránt az irodalmi érték abszolutizálása ellen irányult. Mindenki szerepelt benne, aki elküldte az adatait és a verseit, az antológia második kiadásán pedig a következő feliratot olvashattuk a mosóporokon megszokott, fluoreszkáló zöld korongban: 25%-kal több vers, új csomagolásban.

Eztán kezdődött Krzysztof Varga prózaírói pályája. Regényeiből, elbeszéléseiből sok mindent megtudhatunk annak a nemzedéknek a bohéméletéről, amely a kevéssé pragmatikus nyolcvanas években szocializálódott, majd néhány év múlva azonnal kihasználta a váratlanul felkínálkozó fantasztikus lehetőségeket. A Bildungsroman (1997) abban különbözik a többi regényétől, hogy itt mélyebbre merülhetünk a főhős, e talányos önéletrajzi alak múltjába, aki a magyarországi emlékeit idézi a leggyakrabban. Nagy erővel jeleníti meg a már itt is egzotikussá vált tárgyi világot, a Sugár Aruházat, a Traubisodát, a sajtos tallért és a zuglói családok hétköznapjait a hetvenes-nyolcvanas évekből. Bár nem fenyeget az a veszély, hogy kifogynak a szódavízzel hígított fehérborból (ezt lengyelül nem lehetett másképp megfogalmazni), a vegetáció korántsem háborítatlan: monumentális haláltánc bontakozik ki az olvasó szeme előtt. Itt nyoma sincs a varsói bulik vodkától, afgán hasistól és egyebektől oly eufórikus hangulatának, itt nem érezzük a lengyel korszakváltást és a kiépülőben lévő turbókapitalizmust pörgető energiákat. Ennél nyomatékosabban aligha adhatná tudtunkra a nem kívülálló, ezért udvariasságra nem is kötelezhető elbeszélő, hogy ez a nagyon is ismerős világ, úgy látszik, pusztulásra van ítélve.

22