Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)

nőtt amfiteátrumba. Késő este mindig ott ülök az évek óta üresen tátongó nézőtéren, a középső sorokban, nézem a színpadot, a megvetemedett padlózatot és egy régi széket, amelyről már lepattogzott a festék, ez minden díszlet. Körös-körül sűrű trópusi dzsungel. Egyetlen ijesztő és vakító lámpa világít meg, rovarok rajzanak körülötte. A sötétben valami gonosz és kifürkészhetetlen rejtőzik. Képes vagyok órákig üldögélni itt, bár húsz perc után már fölállok, lemegyek a színpadra, nyugodtan járkálok, fölmondom a klasszikusokból megtanult részleteket, bár, azt hiszem, itt nem adtak elő klasszikus műveket, csak vásári látványosságokkal szolgáltak. A göcsörtös pádon fekszem, nézem a fekete égboltot, a walkmant hallgatom, mint minden éjszaka, leszámítva azokat az éjszakákat, amelyeket még itt kell töltenem. Idegesen járkálok a színpadon, megnézném, mi van a háttérben, de nincs ott semmi, az égvilágon semmi, visszamegyek hát a színpadra, járkálok körbe-körbe, tanácstalanul nézek a fák sűrűjébe, félek.

Aztán amikor végre rászánom magam, márpedig rá kell szánnom magam, elindulok az enyhén lejtő fasorban, elmegyek az este kilenckor záró vendéglő mellett, csak az időmet pazarolom, ha útba ejtem, ráadásul az ételek neve sem mozgatja meg a fantáziámat, megyek a pálya felé, elhaladok a lakatlan ház mellett, kivilágított telefonfülke áll előtte, olyan szerepet tölt itt be, mint a világítótorony a tengerparton, utána egy hosszú ház következik, ott sem lakik senki, aztán még egy, ahol kísértetek tanyáznak. Bokrok közé érek, majd mindennek vége szakad. Igen, pontosan ott van a szakadék, ahová belezuhannak az emberek, az állatok és az autók. És fejjel lefelé repülnek, végtagjaikkal hadonászva és hangtalanul kiáltva, nyerítve, vinnyogva, fújtatva. Vagy lassan, méltóságteljesen hullanak a mélybe, közben csak tánclépéseket, különös mozdulatokat tesznek a levegőben, párokat, kisebb csoportokat, informális társaságokat alkotnak. Aztán eltűnnek a mélyben, hogy sose kerüljenek elő onnan.

Elindulok vissza. Nyugodt léptekkel, zenét hallgatva. A vendéglő, mint rendesen, zárva, a fák sűrűje mögött derengő lámpák, mint mindig, a fény illúzióját keltik. Több helyről is nézhetem a világot. Az első az emeleti fürdőszoba, az ablakából a végtelent látom. A második az út, balra a városba, jobbra ismeretlen irányba vezet. A harmadik a kilátó, a kedvenc helyem. Úgy állok ott, mint a csatamezőt figyelő hadvezér, alant civilizációk sorsa forog kockán, még nem tudom, hogy történész szemmel nézve döntő csata vagy teljesen jelentéktelen ütközet lesz. Habozom. Akkor vagyok a legszebb, amikor habozom, és azon gondolkodom, mi marad azokból az évekből, amelyek talán nem is voltak. Ha felülről nézek a városra, amely nincs tudatában létezésemnek, azon töröm a fejem, elpusztul-e más városokkal együtt egy kozmikus katasztrófában, füstölgő romhalmazzá vagy minden lakosát magába záró szarkofággá változik. Tudja-e majd bárki is, hogy létezett, és a várost benépesítő lakók átélték a maguk kisebb-na- gyobb elragadtatásait, szerelmeit, szépséges habozásait, bénító rettegéseit. Hogy képeket festettek, verseket írtak és dalokat énekeltek. Bár a többség nem gondolt a halálra, amikor minden reggel a metrón tolongtak, ellepték a főútvonalakat, a nagy szupermarketeket, régi kedvenc ruhaboltjaikat és presszóikat, ahol, híven a régi hagyományokhoz, ugyanazt a kávét itták, ez mégis az öngyilkosok városa volt. S bár ebben a városban statisztikailag a Föld bármely városában regiszt13