Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)

tűk, hogy nekirontunk a tüzet okádó géppuskáknak, miközben gejzírként fröcs- csen a levegőbe az emberi testrészekkel kevert föld. O, ezek a testrészeink, amelyeket figyelmesen nézegettünk mindenfelől: éjszakai lámpafényben vagy napvilágnál, ha a napfény, leküzdve az ablak akadályát, behatolt a szobába, láthatóvá téve a levegőben vibráló porszemek sűrűjét. Pontosan megfigyeltük, mi történik, de nem gondolkodtunk azon, mi lesz ebből. Ha nem tépnek szét a re- peszek és az aknaszilánkok, ha nem olvadunk szét egy hatalmas robbanás elképzelhetetlen hűségében, mi lesz a testünkkel? Most már végig egyben marad, vagy ellenkezőleg, kisebb-nagyobb darabokra válik szét? Ki tudja? És kinek van savanyú cukorkája? Kinek ették meg a tízóraiját? Ki volt az a komor képű férfiú, miért akasztották tökéletlen képmását a sárga falra? És hogy nézhet ki most, amikor a dátumok szerint már nem él? A mi hasonlóan tökéletlen képmásainkat is kiakasztják egyszer majd erre a falra? És mi lesz az ő képével, ha már nem marad hely, nem fér el mindegyik arckép, és el kell távolítani valamelyiket? Kit távolítanak el, kit helyeznek törvényen kívül? Kit felejt el mindenki, és kire emlékeznek majd örökké? És mit jelent az, hogy emlékezni? Mit jelent arra gondolni, hogy néz ki valaki, aki már évek óta nem él, és mit érünk ezzel? És mit gondol az, aki nem él, ha a gondolat úgymond mindig megmarad? És miért nem marad meg a test? Nem maradhatna meg a nem gondolkodó test? A tökéletlen biológiai formában nem elegendő a puszta intuíció és valamiféle tudattalan túlélési érzék? És muszáj rendelkeznünk tudattal, ha egyszer nem hagyhatjuk el a testünket? És ki van velünk, ki ellenünk? És ki kibe szerelmes, és kinek kell a pofájába mászni? És miért nem?

A legmagasabb hegyen, az utolsón, amely után már nincs semmi, de még ha van is valami, rejtve marad a kíváncsi tekintet, de még a gazdag képzelet előtt is, ott van a világmindenség vége. A 21-es és a 90-es busz végállomása, a parkoló, a hideg és meleg italokat kínáló büfé, ennél följebb már csak ritka levegő található, és valamivel közelebb kerülünk a fák koronája fölött átsuhanó műholdakhoz.

Ott van, kicsit lejjebb, rögtön a keskenyvágányú vasúton túl, amelyen egy kisebbfajta kísértetvonat jár, szombat és vasárnap délután halott családokkal van tele: halott apák halott gyerekeket lovagoltatnak a térdükön, rothadó ujjúkkal valahová előre, a fák közé vagy a sorompó előtt várakozó autóra mutatnak, halott anyák, balzsamozott arcukon hullamosollyal. Ma itt vannak, egy hét múlva biztos kimennek a Római-partra, sétálnak egy kicsit Aquincumban, vigyázatlanul eltapossák a korábban elhaltak nyomait, akik évmilliókkal azelőtt hullatták verítéküket a földre és a kövekre. Ott, a jobb oldalon van az új Aquincum, a modem romok közt találkoztak annak idején a környező országok úttörői és cserkészei, hogy együtt, vállvetve - láb a lábhoz, koponya a koponyához - masírozzanak, vidám dalokat énekeljenek, és színes kendőkkel integessenek. Hogy később parancsnokaik elől elrejtőzve, a bokrok áthatolhatatlan sűrűjében, valahol a pályán túl, ahol most kutyákat állítanak ki és versenyeztetnek, savanykás fehérbort igyanak. A tértől, melynek alaprajza a Nazca-fennsík ábráihoz hasonlóan űrhajóknak szánt üzenet, csendes fasor vezet a romokban heverő, gazzal be12