Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)

akart rámenni egyik ujjamra sem, kivéve a kisujjamat, de hát az ember nem hord pecsétgyűrűt a kisujján, ezért nem is vettem föl egyikre sem. Pár évig anyám ékszerei közt hevert, kitűnt a készletből egy vékony arany karperec, egy türkizköves gyűrű meg egy másik, három kis smaragddal. De volt ott bizsu is, néhány tarkabarka műanyag gyűrű. Akiknek nem voltak ékszereik, kiállításokon tekinthették meg a drága- és féldrágaköveket, láthattak malachitot, achátot, alexandri- tot, akvamarint, topázt, nefritet. A nevük egyszer majd összekapcsolódik az irodalomelméleti kézikönyv szócikkeivel. Ugyanitt meleg óceánokból begyűjtött hatalmas kagylókat is kiállítottak, ezeket mindenki a füléhez szorította. A kaktuszkiállításokon a formák eredetiségét csodálták, bár biztos izgalmasabb lett volna peyotlot kóstolgatni, vagy legalább mérgező, gyilkos növényeket is bemutathattak volna. Ó, a fekete hunyor, a mételykóró, a fülemülefű, a sisakvirág, a kutyatej és a szarkaláb, a beléndek és a gyönyörűséges, érzéki belladonna lesmi- ani szépsége. A lepkekiállításokon a paradicsomi pillangók, fecskefarkú lepkék vagy Morpho cyprisek tűhegyre szúrt tetemétől esett ámulatba a nép. A virág- nemesítők összejövetelein a rózsáktól volt elájulva mindenki, mégis ész nélkül vásárolták a vörös szegfűt a tömegeket megmozgató hivatalos rendezvényekre. És egy idő után kiderült, hogy nem ér semmit a pecsétgyűrűm, mert nem igazi a kő, a próba pedig elárulta az arany silány minőségét. És megértettem, hogy nem veszek belőle házat, nem jön ki belőle egy nagy utazás, és igazából nincsenek is elásott kincsek a megsárgult térképeken kereszttel jelölt helyeken. És megmaradtak még a nagymama aranyfogai, és nem tudom, ki kapta meg, de a harc kíméletlen volt. Talán csak a fogaknak volt konkrét értékük, három nővér veszekedett értük, aztán anyám egyszer csak visszalépett, és mintha a legkisebb lány kapta volna a fogakat, aki egészen a nagymama haláláig vele lakott a Raclawicka utcai nagy, komor házban. A ház ötemeletes volt, lift nélkül, a sötét lépcsőház csak az ötödiken világosodott ki, valahol ott kezdődött a padlás, ott már éreztem a galambok jellegzetes szagát. Volt fény és meleg, ott szárították a hatalmas lepedőket, paplan- és párnahuzatokat, törülközőket és függönyöket. Ha keményítőbe áztatták őket, merevek lettek, úgy néztek ki, mintha bádogból lennének, porladnának és töredeznének, mint a vékony, kerek sajtos tallérok, amelyeket henger alakú csomagolásban árultak, vagy a szürke, törékeny és köny- nyű kétszersültek - ezek baromi egészségesek, ellentétben a friss, illatos fehér kenyérrel és a ropogós, foszlós zsemlével. Pedig jobb volt a sült húsnál a friss kenyér, vastagon megvajazva, csúszott is rá a meleg kakaó. Állítólag meg is halhat az ember a meleg kenyértől, szörnyű kínok közt, bélcsavarodásban múlik ki, ezért mindig is kockázatosnak tartottam a falánkságot. De mi szerettük a kockázatot. Télen megérintettük a nyelvünkkel a fagyos kilincset, s bár tudtuk, hogy odanőhet, és akkor nagyon fáj, többször is megismételtük. Fejre estünk a szőnyegporolókról, egyenest az érkező autók elé gurultunk, amikor megpróbáltuk átugrani a nemzeti színűre festett kis oszlopok közé akasztott láncot, amely elválasztotta a járdát az úttesttől. Kificamodott a bokánk, amikor betonpályán fociztunk, egyedül ostromoltuk az ellenfél kapuját, és fennakadtunk a kíméletlen hátvédeken, még ha nem is a földbe ferdén beásott, kihegyezett karókba, hanem csak a lábukba ütköztünk. Aztán könyveket olvastunk a háborúról, és elképzel11