Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)
felelően kijelöltek felszámolásra, mert már régiek voltak, és nem látogatta őket senki, csak a helyet foglalták, ezért meg kellett szüntetni őket. Eltávolították a sírköveket, kiemelték és ismeretlen helyre szállították az elkorhadt koporsókat, ahogy annak idején téglát téglára rakva építették a csendes kriptát, most úgy választották el egymástól a téglákat, nem mindegyik engedett, ezeknek már nem sok hasznát veszik. Oldalt egy hatalmas buldózer tolta egy kupacba a sírkövek maradványait és a sírok oldalfalait - sárga volt, mint a temetői virágok -, harminc-negyven méterrel odébb egy halom régi koszorúból és gazból szállt a füst. Gesztenyéket szedtem, úgy megtömtem a kabátom és a nadrágom zsebeit, hogy már nem fért be több, nem is törődtem a gyászolókkal, már hullott a gesztenye a zsebeimből, egyre türelmetlenebb lett a tömeg, most már mindenki haza akart menni, hogy fölmelegítse magát belül a levessel, túl hosszú volt a beszéd, és mi tagadás, dögunalmas, kezdett csípősebb lenni a hideg, befújt a szél a nők szoknyája alá, és a férfiak nadrágszárában garázdálkodott. Aztán hazamentünk a jó meleg otthonunkba, ahol forró húsleves várt, és kivehettem a zsebeimből a gesztenyéket (már ami nem szóródott el útközben), és szétválogathattam a készletet alak és nagyság szerint, hogy aztán gyufaszálakkal összekötve új minőséget hozzak létre belőlük, embereket és lovakat alkossak, amelyeket megülhetnek ezek a gesztenyeemberek. És így jött létre az egész gesztenyehadsereg, a büszke és néma, hűséges, harcra fölesküdött, soha meg nem hátráló ármádia, mozdulatlanul állt, fölsorakozva a nagyszoba padlóján, ahol nemrég még egy bot kopogott, de most csak a nagy fekete telefon csörgött gyakrabban, nyilván nagyon nehéz volt a kagylója, mert látszott az erőfeszítés az arcán, ha fölemelte valaki. Tíz-tizenöt évvel később halt meg a nagymamám, őt nem láttam halva, csak haldokolva, mert sokáig haldoklott, kínok között, imádságot suttogva, tökéletesen tudta, mi történik vele, a rák lassan fölfalja belülről, és amikor eltemették, szinte nem is volt súlya, csak a burka maradt, a belül üresre vájt tok. Azt hiszem, egyedül is elbírtam volna akkor a koporsót, a karomra vettem volna, mert a nagymamám a halála előtt akkorára töpörödött, mint egy ötéves kislány, igaz, sosem volt magas, és azt hiszem, ha varázsigékkel sikerül életben tartanom még néhány hónapig, teljesen eltűnik, és akkor nincs gond a temetésre. Őt is valamikor ősszel temettük, utána volt halotti tor, és megint melegedhettünk, amikor hazaértünk a temetőből, ugyanabból a temetőből, bár akkor már nem nagyon érdekeltek a gesztenyék (az is lehet, hogy makk volt, mint abban a barnás-zöldes rajzokkal illusztrált könyvben, ahol a gesztenyehadsereg mellett makkhadsereg is volt, és szörnyű háborút vívott a két ármádia). A tor után következett a zsákmányon való osztozkodás. Közprédává váltak a malacok, vagyis a forradalom előtti orosz pénzérmék, az 1919-es lengyel márkák, amelyek - mint volt alkalmam ellenőrizni - nem értek semmit, egy bélyeggyűjtemény még a Főkormányzóságból, tele Hitler arcélével, különböző színekben, nehéz ezüstpénzek, Micki- ewicz, Slowacki és Malczewski verseinek régi, megdohosodott kiadásai. Ott volt még a nagyapám pecsétgyűrűje, hosszú éveken át őrizte a nagyanyám, közös tor volt, egy nő és egy férfi búcsúztatója, pedig majd' tizenöt év választotta el a halálukat. Nekem jutott a pecsétgyűrű, s bár még növésben voltam, már akkor sem 10
