Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 5. szám - Varga, Krzysztof: Bildungsroman (Pálfalvi Lajos fordítása)

Lengyelországból Szlovákián át vezet az út Magyarországra. Csacát, Zsolnát, Túrócszentmártont és Garamszentkeresztet is érintjük. Körmöcbánya is útba esik. Körmöcbányán rögtön az országút mellett van a temető, teraszosan kapaszkodik föl a hegyoldalra. A teraszokon emberek állnak a síroknál, és föléjük hajolnak. Imádkoznak, a földre vagy az égre szegezik a tekintetüket, a virágokat igazgatják, megtisztítják a sírköveket, eltüntetik a leveleket és a mocskos eső nyomait. A legtöbbjük öregasszony, fáj az elmeszesedett gerincük, amikor férjük, fiuk, nővérük sírja fölé hajolnak, akiket lefejezett az infarktus, a daganat és a tranzitállomássá vált kisváros unalma. Mint a moziban, egyre magasabban helyezkednek el a megboldogultak újabb meg újabb sorai. Kis tábla áll a temető mellett A bánat háza felirattal, valahová a belvárosba irányítja a gyászolót vagy a kíváncsi utazót. Temetőváros, talán csak profi gyászolók, sírásók és temetőszolgák, hivatásos siratóasszonyok, főállású sírrablók lakják, akik egy erre szakosodott cégnél kötnek biztosítást a holtak kellemetlen következményekkel fenyegető átkai ellen. Élnek még itt háziurak, koporsókészítők, a krematórium kemencéit készítő szakemberek, hiszen kell lennie krematóriumnak Körmöcbánya városában, az is lehet, hogy ezek a magas házak az országút jobb oldalán gigantikus hullatárolók, szekrények, ahová betolják a holttesteket, vagy már csak az urnákat, mert itt a hegyvidéken sziklás a talaj, nagyon kemény, ezért a sírok nem lefelé, hanem fölfelé nőnek, a szennyes felhőket karcoló építmények sorakoznak a hegyoldalban (ezen a környéken mindenütt kis gyárak termelik azt a rettenetes bűzt, amely rejtett folyosókon, titkos átjárókon nyomul be az autóba, azt az orrfacsaró égésszagot), világ sírjai, irány fölfelé, nem rejtőzhettek állandóan a föld alatt, mutassátok meg arcotokat a világnak, kedves halottaink, ti mind, akiket szerettünk. Csaca és Zsolna között, ahol a hegyek sötétjébe vezet a keskeny és kanyargós út, ahol gyakran száll le a köd, két várrom áll egymással szemben a magasba nyújtózó hegyeken. Mintha a félig leomlott tornyok töréseiből fröcsögnék átkaikat az elhúzó autókra a romokban rejtőző gonosz szellemek. Bár nem látni ott fej nélküli asszonyt, kísértetté vált lovagot s lovat, nem hallani lánccsörgést, eltűnő léptek zaját, átkozódást, és azt sem látni, hogy beteljesülne az átok, mégis van valami a levegőben. A várromokban gonosz gondolatok, lelkiismeret-furdalások, egzisztenciális félelmek, rögeszmék, alkonyaikor mindig visszatérő rémségek rejtőzködnek a nappali fény és a motorzúgás elől.

Kevés holttestet láttam életemben. Nagyapám volt a kevés számú megboldogult egyike, aki az utamba akadt. Lepedővel nyakig letakarva feküdt a kórház hullaházában. Légúti bántalmakban halt meg. Meg lehetett nézni a kis ablakon át, hogy ne tegye ki magát fölöslegesen az ember a hullaház hidegének, még megfáztam volna. A nagyapám feküdt középen, a két oldalán két halott, ugyanúgy állig betakarva, ő volt hármuk közül a legnagyobb és a legméltóságtelje- sebb, következésképpen nyilván a legnehezebb is, mert amikor vállukon vitték az őszi temetőben, vigyázniuk kellett, nehogy megcsússzanak a nedves faleveleken, amelyek mint a banánhéjak, csoportosan elhelyezett csapdákat képeztek a frissen kiásott gödörhöz vezető úton, márpedig ha elesik valaki, eltörheti a lábát, arról nem is beszélve, hogy csupa sár lesz a kabátja és a nadrágja. Útközben más nyitott sírok mellett haladtak el, amelyeket a vonatkozó előírásoknak meg9