Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Olasz Sándor: Terek, belső tájak

Senki sem értette, hogy mi lépett a helyére. A szavak nem azt fejezték ki, ami történt, röpködve a szélben egymásnak ütköztek. Mindenkinek támadt elbeszél- nivalója, és senki nem fogadta be, amit a másik mondott. Nem az ismeretek lettek hasznavehetetlenek, hanem a tudás veszítette el az értelmét." A regény térmetaforái közül a címben is kiemelt ösvény betű szerinti értelemben Lévi házától vezet a templom előtti térre. Ám átvitt értelemben jelenti a szavak ösvényét is, melynek nyomán az érzések értelmezéséhez lehet eljutni. Máshol Simon véli úgy, hogy a megismerés folyamatában minden ösvény ugyanoda vezet. Ha hiánypótló új szavakat és fogalmakat keres, akkor minden bizonnyal nem arról beszél, amiről a többi ember. A rendelkezésre álló kifejezések viszont aligha mondanak bármi lényegeset. Szefforisz pedig maga a megnevezhetetlenség, mely csak „rejtekösvényeken" érhető el. Szefforisz ily módon metaforikus hely, az emberi létezés terepe. Miként Mészöly jeruzsálemi utcái, tengerpartjai, szurdokjai és horhosai is azok. Hogy aztán annak a bizonyos damaszkuszi útnak a hirtelen megnyíló távlatában történjen valami. Három évtizeddel később (mármint a Saulus után harminc évvel) Sándor Iván regényében nincs ilyen perspektíva. A Drága Liv (2002) mintha összegezné Sándor Iván regényvilágának legfontosabb tereit és jelentéseit. Budapest, Párizs, Kecskemét és Észak-Afrika térélményei sugallják, hogy „végleg mögöttünk van valami". Guardi velencei laguna- képén fénnyel telített az üresség és hanyatlás, mint a pesti városképeken. Eltűnnek a színek, nem szürkeség ez, nem is alkony, a bizonyosságok elvesztése utáni másik világ semmilyensége. A regényben az emlékek emlékezetben való azonosítását és szemléltetését többnyire a térbeliség metaforái szolgálják. A tér itt fontosabb az időnél. Ezek a regényterek olykor nagyon konkrétnak, körvonalazottnak tűnnek, térképen megkereshetők és azonosíthatók. A hely- és térélmények pontosságát olykor valóságos nyomozómunka előzte meg. Ám a regényíró már egy évszázada nem hiheti, hogy a világ megismerhető. A tárgyiasságot, tényszerűséget folyamatosan kiegészítik a szimbolikus és fantasztikus térprojekciók. A Művész presszó ablakából nézve évekkel 1956 után is - mitikus dinoszauruszként - orosz harckocsi csattoghat az Andrássy úton.

Esszé és regény - megint csak az utóbbi két évtizedben derült ki - elválaszthatatlan egységben formálódik Sándor Iván pályáján. A Séta holdfényben bevezetőjében arról olvashatunk, hogy az élet, mű, ember kapcsolatát kereső nyugatos esszét a szerzői szándék a hermeneutika szemléletével lényegíti át. Az esszé itt nem kísérlet, eretnek műfaj inkább, ami „ugyanúgy az ismeretlenbe vezető utazást jelenti, mint a regény. Más, fogalmi útbejárással." A válogatott esszékötet legtöbb írása persze éppen arra vall, hogy a rendszerező, analitikus fegyelem ugyanúgy nyelvi sűrítésekkel, metaforákkal, a személyes feszültség és érdekeltség érzelmi telítettségével találkozik, mint a regényben. Mindebből csupán any- nyi következik, hogy az alkati és alkotói létszintek változatai között éppoly nagy az átjárás, mint a műfajok között. Az esszéről és lehetőségeiről való gondolkodás rokon azzal, amit például Poszler György mond. Az esszéírás nagy pillanata, „amikor a szerző már kinyújtotta a kezét, de még nem ragadott meg semmit. Amikor a szerző már elindult valamerre, de még nem érkezett meg sehova. És ebben az egészben a folyamat legalább annyira fontos, mint a végeredmény".

63