Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Olasz Sándor: Terek, belső tájak
A tapasztalásfolyamat rugalmas műfaji kerete (Balassa Péter szavával) „egy észjárás álarca", s az álarc mögött többes és egyes szám viszonya, feszültsége rejlik. Milyen terek látszanak az esszéíró Sándor Iván zuglói vagy gulácsi kilátópontjairól? Az esszé nyelvével megérzékíthető terek egyre inkább a félelem terei. Mert különböző előjelű, egymásra hasonlító „mindig már megintekből" áll az életünk. „Felszámolódott sok minden a korábbi megelőlegezettségeiből (történelem »vége«, regény »vége«), és a megjósolt semmi helyén sűrű, tapintható valami a színhely", amit a régi fogalmakkal, kategóriákkal aligha lehet megközelíteni. „Lehet, hogy a huszonegyedik századi ember a világot birtokló, ám helyét benne nem találó ember lesz, a nyüzsgéssel teli, ám belső tartalmakban kiürült helyszínek, az átláthatatlan folyamatosság téridejében?" - kérdezi, s az eseményekkel, történetekkel, változásokkal teli terek ürességére gondol. Ám az átláthatatlansággal sem rossz szembenézni. Mert egyfelől valóban jelképesek lehetnek a Cézanne Húsha- gyókeddjéről ránk néző dermedt, kiábrándult, fáradt, támaszkereső bohócarcok, miként jelképes Kuroszava Lear király filmjének szakadék szélén tántorgó alakja vagy Van Gogh eltűnő-eltévedő emberpárja. Másfelől a szellemi ember arca lehet a „higgadt tekinteté", mellyel az átláthatatlanságot figyeli. Az Eötvös Károly és Krúdy után ugyanannak a témának nekirugaszkodó A vizsgálat iratai, a két Németh László-könyv, Az idő füstjeié, A föld alá vitt tények üzenete, Leperegnek a nyolcvanas évek, az 1989-91-es időszakot megörökítő évkönyvtrilógia, a Karácsonyi szövegrétegek, a Menekülő évek - ez a magyarsággal, magyar történelemmel foglalkozó esszéisztika a szabadságharctól a tiszaeszlári nagy peren, Németh Lászlón, a „már megint" mellőzött Bibón és a rendszerváltozás históriáján keresztül eljut a legnagyobb nemzeti és egzisztenciális csapdáinkat megfogalmazó Katona Józsefig. A „fel nem fedezett Bánk bánról" írt Vég semmiség a száz kötetnyi kommentár alatt roskadozó klasszikus műből az ijesztően rólunk szóló drámát mutatja föl - paradigmatikus nemzeti tragédiát és létezésdrámát együtt láttatva. Ezekben a könyvekben benne van mindaz, ami Sándor Iván történelmi regényeinek anyaga. Az emberből a történelem felől látható az egyik arc, a másik pedig az, ami a regényen és a művészeten át tanulmányozható. Van-e értelme a történelemnek? Elbeszélhető-e a történelem? Mi következik a történelmi tudat eltűnéséből és a mindent felőrlő információs tudat hódításából? Nincs „történeti regény" és „mai regény", a műfaji örökség is ebből a nézőpontból közelíthető meg. Az egyik fontos felismerés az, hogy a regény formaváltozásaiban akkor következett be jelentős fordulat, amikor múlt és jelen egymástól elválaszthatatlanul kezdett megmutatkozni. Történelem, regény, regénypoétika triádja az életmű legfontosabb erővonalait jelöli. Sándor Iván szüntelenül hangoztatja, hogy nem regényelméleti értekezést ír (Rocinante nyomában, A regény jövője), ám elméletileg gazdag esszéiben mégis regényelméleti konzekvenciákra jut. A regényírás szüneteiben gondolkodik esszéi „anyagán", vagy az esszéírás szüneteiben ír regényt? A nehezen eldönthető kérdésről paródia is született. Reményi József Tamás és Tarján Tamás rigmusa a fonákjáról mutatja be a jelenséget: „Két regény között Sándor Iván / Hamlet szemébe nézett. / Hamlet előbb Laertésszel, / Aztán Ivánnal végzett." Soha ennél kegyetlenebb, műveket konstituáló leteperést és legyőzöttséget... 64
