Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Olasz Sándor: Terek, belső tájak

Három évtizede van egy másik fontos helyszín: a gulácsi szőlőskert a Badacsony északi lejtőjén. A kis parasztház ablakából az egyik legszebb Balaton-fel- vidéki kúpos hegy, hajdani vulkán látható. Sokféle csoda akad itt. Bazaltorgonák a kert fölött, másik irányban a Szentgyörgy-hegy, a Gulács, a Haláp, a Csobánc, a Tóti-hegy. Isten hátra nyújtott tenyere ez a medence. Vad és gyönyörűséges táj. Vad, mert a hegyoldal tépett, sebzett formái a kiszakításra, a rabtáborokra, „a visszamaradt meddőség ikonográfiájára" emlékeztetnek.

Sándor Iván nyolcvanas évek elejétől megjelent hat regénye közül ötnek az utóbbi két évszázad az ábrázolt időtartama, a tér pedig mindaz, ami Kelet és Nyugat közé szorult. Kompország, de nem csak az. A történetet a harmincas években indító Ködlovas ban (1983) „gazos réteken" és „pocsék tarlókon" járunk, „egy sziklás domb, homokszemcsék a szélben, kemény ütést hagyó porfelhők, kiszáradt törzsű akácok, később ilyen a táj", aztán cellák és vallatószobák áthatolhatatlan sötétsége. A realistának tűnő regény terei az identitásvesztés helyszínei, ahol végül jóformán csak az a hely marad, ahonnan a történet-nélküliség története belátható. A Századvégi történetben (1987) is elvész minden, mielőtt megtörténne. Orczy Ferdinánd testőrtiszt a 18. század végén idő- és térérzékét tökéletesen elvesztve bolyong „a szomorúság tájain": a szüntelenül szakadó esőben „mintha részeire tagolódott volna minden". A pusztuló szülői ház látványával, „a némaság mindent elárasztó pompájában" búcsúzunk a biztos pontokra vágyó, végül teljesen elmagányosodó hőstől. Wittgenstein mondja: „az tud beszélni, aki reménykedni tud, s viszont". Orczy nem beszél, nem reménykedik. Az Arabeszk (1991) regényterét valami „roncsolt geológia" uralja, a fikcióbeli apa munkája a Balaton-felvidéki természeti károk regisztrálása. Az életéhez tartozó események teljes megismeréséhez nem tud eljutni, az erdők, a talaj, a tó pusztulását követheti nyomon. A Watteau-festmény idilljébe 56-os fényképrészlet romjai keverednek a borítón, „a Kaleidoszkóp minden arabeszkje" együtt van ebben a könyvben. Pillanatokat örökít meg a regény, úgy exponál, ahogy a fényérzékeny anyag megvilágítódik. Az Átváltozások kertje (1995) térszerkezetének pedig az építészeti indíttatását könnyű belátni. A Szent Péter-bazilikában, az íróra zuhanó csendben körvonalazódik a regény alaprajza: fölsejlenek a hosz- szanti fejezetek (Alászállás, Átkelés, Feljutás) és a kereszttörténetek (Kerengő, Kereszthajó, Apszis) - már csak a kupolát kellett elmozdítania, hogy a téridőt az álmok, érzések, sejtések számára szabaddá tegye. A Tengerikavics (1996) család- történeti regényterei esszéterekkel váltakoznak; az elbeszélés könnyen csap át esszébe és fordítva, az esszében benne rejlik az elbeszélésbe fordulás lehetősége. A „magánregényt" 1998-ban a római birodalom végnapjaiban játszódó A szef- foriszi ösvény követi. Szefforisz „egy halott város". A helyszínek, látványok, panorámák változnak ugyan, a motívumok azonban mind ugyanabból a körből kerülnek ki, a pusztuló város leírása az egész regényvilágra átsugárzik. „A városfalak omladoztak, a kapu környékét benőtte a gyom. Az udvarokban kiszáradtak a fügefák, a domboldalakon a narancsligetek. A szemét összegyűlt, a víztárolók szárazok voltak, az épületekről lekopott a vakolat, minden szürkült, vékonyodott, mintha nem sárból és kőből, hanem pergamenből épült volna a város." (Az eredeti regényeim egyébként Papírváros lett volna.) „Valami elmúlt.

62