Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Az idő mint elmozduló térelem

Az idő egymásra rétegeződése Sándor Iván könyvének központi strukturáló vonulata. Miként az egykori szövegek, úgy a civilizációs vívmányok és kulturális hagyományok is veszendők, ugyanakkor saját megőrzésükre törekednek. Olykor hosszabb időre elhalványulnak, majd ismét olvashatókká válnak. Erről Nádor Tamásnak adott interjújában a következőket mondta a regényét már maga mögött tudó szerző: „Manapság, éppúgy, mint a szefforiszi múltban, a ráírások korszakát éljük. S a kultúra vizionált otthonában - ama bizonyos nagy borgesi könyvtárban - az emberiség évezredeken át megteremtett, megírt szövegei nem csupán egymás mellett, de egymásra írva, a többieket átjárva, behálózva helyezkednek el. Önmagukat és egymást folyton átformálva, fölerősítve, eltüntetve. Helyet hagyva újabb korok újabb szövegeinek és olvasatainak. Mert minden kultúra akkor tud megmaradni, ha lehetőséget teremt az őt követő kultúráknak, hogy rárakódhassanak, életképessé váljanak." Ahhoz, hogy ezt az élményt működőképes regénypoétikává érlelje, nem utolsósorban a kronotoposzok torzításának praktikájához kellett folyamodnia. A regény téridejében egyfelől a történelem összezsugorodik, másfelől pedig kitágul a történet elbeszélése, ami végső soron majd nem is ölt történetszerű jelleget, sokkal inkább a belső történések kivetítésévé válik; az önmagába roskadó történelem fekete lyukhoz hasonlatos sűrűsége saját belső vonzása által nem nyújt teret saját részleteinek kibontakozásához, vele szemben az ember kételkedő, töprengő, választ kereső, belső és egyedi intellektuális késztetése áttevődik a makrokozmosz szintjére, és éppen részleteiben, ellentmondásaiban, kétségeiben, viszonylagosságában, reményt keltő lobogásában vagy kiábrándult számyaszegettségében tölti be a teljes regényteret. Ez az a látószögállítás, ami túlmutat a történelmi (környezetbe helyezett) regényen, a példázaton, a parabolán - A szefforiszi ösvény mindhárom egyben -, valahová a kortárs próza megtorpanásán túlra, ahol újra egyre inkább bizonyossá kezd válni, hogy a regényíró számára talán már csak az emberi psziché működésének milliónyi lehetősége lehet komolyan vehető témája, s az sem rossz, ha e témát a maga intellektuális-pszichés működésének kivetítésével fogalmazza meg.

60