Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Az idő mint elmozduló térelem
lág egymást tükrözi az olvasás aktusában, abban a cselekedetben, amelynek jelentését addig tágította, mígnem az összes létfontosságú emberi tevékenység megjelölésére alkalmassá vált, egyszersmind a világmindenségre is, amelyben mindez megtörténik. Annak kimondása, hogy az író egyenlő az olvasóval, hogy a könyv igazából ember, az ember pedig könyv, a világ egy szöveg, a szöveg pedig nem más, mint a világ - nem más, mint az olvasás mesterségének megnevezése. Whitman arra mutatott rá, hogy olvassuk a világot, mert a halandók számára ez a kolosszális könyv a tudás egyetlen forrása. Igaz, a tudomány inkább Hans Blumbergben tiszteli ennek az elképzelésnek a teoretikusát, ugyanis a múlt század hatvanas éveinek legelején, amikor az olvasói paradigmaváltást jelentették be a különböző irodalomtudományi iskolák, körbejárván a műalkotás értelmezésének lehetőségeit vagy kinyilvánítván annak lehetetlenségét, könyvet írt a világ olvashatóságáról, amelyben az olvasás kulturális eszméje a modern világmegértés egyetemes metaforájává válik. Borgesnek, az alexandriai embernek a könyveken és Isten betűin keresztül megvalósuló világbirtoklására talán emlékeztetni se kell ezzel kapcsolatosan. A világ egyszerre idő és tér, a szöveg pedig annyi, mint a világ, ugyanakkor a szöveg is tér, meg idő, de korántsem linearitás, nem jelek egyenes vonalú sorai, hanem térelemként funkcionáló gondolatok jelei. Intellektuális architektúra, térmezőként működő szövegmező, amelyben a pótlás, javítás, kiegészítés, palimpszeszt, törlés, elmosódás, cson- kulás ugyanolyan vonzatokat hagy maga mögött, mint Szefforisz városában a bokáig érő kagylótörmelék, az ősöknek a talajból kiforduló csontjai, a falakat beindázó növények, hiszen ezek is mind-mind térelemek. Olasz Sándor kérdése egyben Sándor Iván kérdése is: „Ruben megkérdezte Simontól: mit írsz? Mesét? Történeteket? Regényt? Az emlékeidet? Az érzéseidet? Simon azt mondta, hogy ezen nem gondolkozott. Ruben ezúttal találkozott először olyan szöveggel, amelyből azt érezte, hogy annak a számára, aki leírta, nem örökség, hanem megegyezik a sorsával. Az élet és a tekercsek eggyé lettek. Ruben mind ez idáig csak törvényeket és tanításokat ismert, amelyek távolról üzentek. Az apja különböző magyarázatokat rögzítő tekercseiből az igazság sokféleségét, a parancsolatok elsajátításának különböző útjait ismerte meg. Lévi magyarázataiból az élet kereteinek kötelező érvényű kijelölését, az ősi üzenetek továbbadásának parancsait ismerte meg. Simon mondatai megegyeztek a tekintetével. Magáénak érezhette olvasásuk közben az emlékeit is." E felismerés revelációja a regényben kiegyenlítődik a megismerés tapasztalatával: „Az a sejtés élt benne, [...] ő is eltűnik soraival együtt, hiszen számára az élete és az, amit feljegyzett, megegyezett egymással. Igen, ő és a sorai elválaszthatatlanok voltak." A szöveg itt ismét Szentkuthyhoz kanyarít vissza bennünket. Kijelentése, miszerint „Élni nem kell, írni kell", immár közmondásjelleget ölt az olvasói között. Erre a gondolatra szinte pörölyként csap le kortársa, John Cowper Powys reálszemlélete: „Élni mindenesetre kell" - szögezi le, majd így folytatja: „és ahogy fáradságos mindennapjainkon átvonszoljuk magunkat, mindenképp kell találnunk valami örömet, amelybe kapaszkodhatunk". Ebben az ellentmondásban az a legizgalmasabb, hogy mindkét szemlélet ugyanarra a megállapításra lyukad ki, annak a képességnek vagy készségnek az elsajátítására, ami lehetővé teszi az élet legapróbb, legjelentéktelenebb dolgainak is az utolérhetetlen élvezettel való szemlélését, csak amíg a szentenciájában az „élést" tagadó Szentkuthy okfejtése végén éppen az életben találja meg e készségnek a motorját, addig az „élés" szükségét hirdető Powys éppen a könyvek hatásában véli megtalálni e képesség elsajátításának lehetőségét. Sándor Iván a két nézetet egyesíti Simon szemléletében: élni (is) kell, és írni (is) kell. Igaz, Simon egy időre félretette írószerszámait és üresen hagyott tekercseit, mindaddig a fölismerésig, hogy az írásba átvezetheti életét: „Hosszú idő után újra írni kezdett. [...] Nem kell mást leírnom, kizárólag azt, ami történik. Ma is, holnap is, azután is. Ezt rögtön följegyezte." 59
