Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Az idő mint elmozduló térelem

időben történt események tűntek át egymáson, mint valami huszadik századi dia- porámán? Ez az élmény a regény minden szereplőjének közös tapasztalata: „[Jehuda] azon az éjszakán álmában kifeszített vásznat látott, ami hasonló volt egy kis vászondarabkához, amit ő írt tele. Ez az álombéli elvegyült a földdel, a csontokkal, a kagylótörmelékkel, a ráírt szavak is egyek lettek az enyészettel, máskor azonban hatalmassá növekedett, birodalmakon, tengereken lebegett át, törvényeket, igéket, történeteket jegyeztek fel rá különböző nyelveken, és nemcsak a tóra, az új keresztény vallás apostolainak a szövegeit, hanem a görög és a római történetírókét is. [...] Én [a névtelenül maradt római könyvtáros] másféle álmot láttam. A szövegeket kövekbe vésték, azokkal együtt gördültek alá. Beleivódva a természetbe meg is maradtak, el is enyésztek. Volt, aki megőrizte az értelmüket, volt, aki a létezésükről sem tudott. [...] Vannak, akik állítják, hogy hallják a kövekre vésett, a természettel eggyé vált szavak beszédét. A szavak, ha élőlényekkel nem képesek párbeszédet folytatni, egymással beszélnek. A hangzás túléli a köveket, amelyekre a hangzó szavakat vésték. Párává, széllé, fénnyé változnak, azokat is éltetve, akik semmit se tudnak felőlük. Amit a betűk mintáztak, már nem beszéd, olyan, mint a levegő és a víz." Az idő máskor hangként ölt testet, akár a vak koldus énekében, akár a meghatározatlan helyről támadt zsongásban, aminek saját jellegzetessége mellett íráskép és textúra jellege is van, sorok ismerhetők fel a hangban, kihagyások, a sorok közé írt újabb szavak, különböző nyelveken szóló ráírások. Szefforisz városának lakói Ruben feleségétől, Cipporától írásokat tartalmazó tekercseket vásároltak, azokat fölragasztották szobáikban, s amikor már belülről kitapétázták a falakat, a házfalak kerültek sorra, a városkapura is jutott belőlük, sőt, egy szövegmásolat hatalmasra nagyított képét a városkapu fölé is kifeszítették. Az írás, vagyis a világ képét magában viselő idő ezáltal ténylégesen térelemmé módosult, és ugyanolyan akcidentális elhelyezkedésben tárult a városlakók elé, mint Szentkuthy időakváriumában az időamőbák. A szefforisziak azonban egyszer csak leszaggatták az összes fölragasztott tekercset, s ilyetén a semmit meg nem magyarázó, de mindent megjelenítő szent parancsolatok homlokzatából, a letépett tekercsek írásnyomatának fordított képe szerint tükör keletkezett, a térelemként egzisztáló időkép még ösz- szetettebb struktúráját hozva létre. „A falak, a kődarabok, felékesítve a szövegek lenyomatával, visszavillantották az igéket, az emlékeket, a törvényeket, a tükrözésben a szövegek sorsa eggyé vált a szefforisziak sorsával, mintha ők maguk is - hasonlóan a szavakhoz - olvashatatlan jelek lettek volna." Minden az íráson át létezik, s ha ez így van, akkor a lét a szefforisziak és a türosziak, a rómaiak, a Bét Seárimban lakók, illetve az „én" veszendőségének útját járó Lévi, Ruben és Simon számára is állandó másolat, folyamatos szimuláció, intenzív szimulákrum. S amennyiben mindez valójában így van, akkor a legfontosabb kérdés az, amit Olasz Sándor vetett fel a regény elemzése során: írássá változtatható-e a létezés. Vagy lépjünk tovább: leírható-e a világ úgy, mint egy könyv, és leírható-e egy könyv úgy, mint a világ? Ám miként lesz a világból könyv, és fordítva, könyvből világ? A metaforikus azonosítás ugyanazon időben keletkezhetett, mint az írás és az olvasás, a zsidó vallás már használja a könyvet és a világot kiegyenlítő metaforát és a világnak a betűk általi teremtésének képzetét. Az ősi talmudisták úgy látták, a Bibliába jelentések sokasága van belerejtve, és a mi világi utunk célja e jelentések folytonos keresése; a kaballisták egészen az írásjegyekig lemenően keresték az értelmezési lehetőségek variációit. Ez az elvont tevékenység a késő középkor miszticizmusának előretörésével nyert mai értelemben is használatos megfogalmazást. Fray Luis De Granada, tizenhatodik századi spanyol misztikus vélte úgy - a többezer éves hithagyomány nyomán -, hogy a világ egy könyv, és ha a világ egy könyv, akkor a világban létező dolgok annak az ábécének a betűi, amellyel a könyv megíratott. Aztán a múlt évezred végén Walt Whitman szemlélete árnyalta némileg ezt a meglátást. Szerinte a szöveg, a szerző, az olvasó és a vi58