Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Az idő mint elmozduló térelem
gyakorlatilag viszont van különbség. Bármennyire is szubjektív kategória az idő, tapasztalatunkban - a földnek a tengelye körül való elfordulásának nyomán - haladásáról, irányáról beszélő képzetünk van. A folyamatos jelent feltételezve, ha lábam töröm, akkor léteznie kellene egy jelen idejű énemnek, aki soha nem töri lábát, egy énemnek, amely folyton a lábát töri, és bár egy énemnek, amely valamikor a lábát törte. Vagyis, az idő végtelen számú, jelen idejű szekvenciára való bontása az „én"-ek számát is végtelen számúra sokszorozza, amelyeknek végső soron azonban el kell férniük az „Én" tartályában. Ez az az időszemlélet, amiről alább majd Ruben számol be az IDŐ szó három betűjének kiejtése nyomán. Az időtlenség kategóriájának bevezetése mellett, amely során „a múlt jövő lett, elkerülve, hogy jelenként számottevő legyen", Sándor Iván időfölülírásai közé tartozik az idő mobilizálása és a kronotoposzok torzítása. Simon és Ráchel szótlan harmóniájának, egy- behangolódásuknak tapasztalatát az idő lelassításának segítségével tudatosítja. Amikor az időt nem a nap állásából lehetett kiolvasni sem zsidóföldön, sem Rómában, hanem a fegyverek munkálkodásából és a légióparancsnokok döntéséből, akkor egybecsúsztak, talán egymásba is rogytak a hajnalok, a nappalok és az éjszakák. A múlt, a jelen és a jövő megjelenő képei kérdéseket indukálnak, választ keresvén arra, hogy miként létezik egyáltalán jelenidejűség, és mennyire lehet azonos a múlt a jövővel, illetve a jövő a múlttal. Ezek nem csupán a regényíró, hanem a regényírás poétikai kérdései, amelyekre egészében válasz A szefforiszi ösvény. Az idő mobilizálása olyan állapotot teremt, mint amikor Ruben saját álmában arról álmodik, hogy álmában a saját álmát álmodja; végtére is az történik, hogy összecsúszik az idő, az időelemek mobilizálódnak, ami által szimulált cselekvési terek nyílnak a narratív téren belül, ráadásul az elbeszélői látószög és az elbeszélő hang is mobilizálódik, az „ő" átcsúszik „én"-be. Csupán egyetlen példát említek a regényben fellelhető számtalan közül: „Látták, amint írni kezd. Ruben is látta, amint Jehuda Hanaszi a tekercsei fölé hajol. Látta önmagát is, amint írni kezd. Végre írt, látom, amint előrehajolok és írni kezdek, leírom, hogy látom, amint apám előrehajol és írni kezd." Az írásban Sándor Iván szerint kulcsok a mondatok, kulcsok a szavak, amelyek különböző termekbe - tartályokba - nyitnak betekintést, ezekben pedig a hasonlóságukban is különböző, különbözőségükben is egymásra hasonlító sorsok vibrálnak a téridőben, a hozzájuk vezető kulcsok azonban nem hasonlítanak egymásra. A regény egyik hőse hajlamos az időt múltra-jelenre-jövőre való tagoltságában tapasztalni, a folyamatot a Szent Agoston-Borges vonalon haladva elemeire bontani, de mégis folyamatosságában láttatni, amit imigyen szemléltet a szöveg: „kimondtam magamban háromszor: IDŐ. Lassan, amiképpen apámtól tanultam. Mire a második betűhöz értem, elmúlt az első. Mire a harmadik betűhöz értem, elmúlt a második. Mire kimondtam a harmadik betűt, letelt az egész szó." Az írás, a szöveg, egyfelől az idő tégelye is, amely a nagy idő- és tértartálynak, amely magába foglalja a történelemtartályt is, egy parányi részecskéjét őrzi. A szöveg által leírhatóvá válik az idő, az idő által leírhatóvá válik a tér, és a kettő által leírható lesz a történet, amely annyi változatban él, ahány szöveg vállalkozik a leírására. A világ végtére textúraszerű egymásra rétegeződések alakjában is leírható. E leírás közben természetesen tovább él a dilemma, hogy „a szöveg a világot mintázza-e, vagy maga is élet, amelynek sorsa van, feldereng és elhamvad", és azt is tisztázatlanul hagyja, hogy a szövegekben ki beszél: a történet elbeszélője vagy a történet lejegyzője, vagy a szöveg éppenséggel csupán a történet lejegyzését örökíti meg. A nyitott kérdéseken túlmenően, a szövegek által tartalmazott idő olykor térelemként tárgyiasul Sándor Iván regényében. Emlékszünk-e még arra a vetítővászonként szolgáló gyolcsdarabkára, amelyen a Jehudát gyászoló Ruben előtt a különböző helyeken és különböző 57
