Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Az idő mint elmozduló térelem
Iván az idő ilyen tartályjellegű értelmezése mellett az időtlenség regénypoétikai megteremtésére törekszik, amelyben az infra-létnek és az ultra-létnek a létben való megnyilvánulása, vagy a pre-állapotnak és a post-állapotnak a post módúm, vagy present-ál- lapotban való szinkronitása mintájára a tartalmatlan-értelmetlen változások szimbolizá- lódnak, vagyis az ilyen, tartalmatlan-értelmetlen mozgások közege már nem az idő, hanem az időtlenség. Az időtlenség kategóriájának bevezetése a regénypoétikába - Wyn- dham Lewis felvetése, hogy az idővel vagy a tartammal való intenzív foglalkozás végtére is az „időtlenség" házastársa -, tulajdonképpen az idő kiiktatása, aminek folytán jelen textúrájának a külső és a belső időt sok dimenzióban egymásra rétegező mondat az idő tartályává tágasodik. Az idő végső soron viszonylagos. Mindenki számára a saját (jelen)léte által meghatározott: „Ez a soha véget nem érő napnyugta az életed. Ez a soha véget nem érő napkelte az életed. Éppen ez az idő: a jelenléted" - olvashatjuk a regényben, egy másik helyen pedig a következőket: „Nem tudta, hogy jól emlékszik-e rá, amit a sorok a húsz év előtti időből most előhívtak benne, de ezt nem is tekintette fontosnak. Nincs mérce az emlékeim azonosítására." Figyeljük csak meg, az egyik mondatban még egyes szám harmadik személyében szól az elbeszélő, a rákövetkezőben pedig már első személyre vált. Az elbeszélt „ő" éppen azért fordul ilyen könnyedén át elbeszélő „én"-be, mert ebben segíti az időfelfogás, amennyiben az idő szubjektív kategória, akkor az idő megismerése is szubjektív, az időben folyamatosan történő megismerés is szubjektív, így eldönthetetlenné, de még inkább felesleges kérdéssé válik, hogy más emlékeit, vagy a magunk tapasztalását éljük-e: „Arra gondolt, vajon mennyi abban, amit érez, a múlt üzenete és mennyi az, amit a jelen hív elő. Mennyi az emlék és mennyi ő maga." Ezt a viszonylagosságot tovább fokozza a gyakori álomszituáció, amikor Ruben azt álmodja, hogy álmodik, és az álmodott álomban is álmodik, ami által teljesen bizonytalanná válik minden tapasztalata: „Almában azt álmodta, hogy mindezt álmodja." Az idő szubjektív kategóriaként való kezelése erősen korrespondál Borges már vázolt időfelfogásával, sőt az einsteini relativitáselmélettel, amely tagadja az abszolút idő létezését, hanem egy saját, belső időmércéről beszél, amely mindenkiben működik, és attól függ, hogy hol tartózkodunk és hogyan mozgunk, ám sokkal mélyebben gyökerezik mindkettőnél, valahol még a pre-biblikus időkben. Az efféle szemlélet talán legköltőibb megfogalmazását azonban a középkor adta, Szent Ágoston a Vallomásokban így felelt a mi az idő filozófiai kérdésre: „Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban a kérdezőnek meg kell magyaráznom, akkor nem tudom. Mégis nagy merészen állítom: tudom, ha semmi el nem múlnék, nem beszélhetnénk múlt időről, ha semmi nem következnék, akkor nyomát sem lelnénk jövő időnek, és ha semmi nem volna jelen, hiányoznék akkor a jelen idő. Ámde miképpen van ez a két idő; múlt és jövő, ha a múlt már nincsen és a jövő még nincsen? A jelen pedig ha mindig jelen maradna, s nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem az örökkévalóság." Az ágostoni örökkévalóság természetesen teljesen más teológiai-filozófiai kategória, mint a regénypoétika által teremtett időtlenség fogalma, bár még ez utóbbi is felruházható teológiai-bölcseleti tartalommal, éppen a Bölcs Salamonnak tulajdonított Prédikátor könyve párhuzamában, amely a minden hiábavalóságát hirdető szkepticizmusában egy olyan Seólba-süllyedést vetít elő, mint amilyen Sándor Iván romlásvíziójának végére is odaképzelhető. Sándor Iván elkerüli Borges elméletének szélsőségességét, amit Az idő újabb cáfolata című esszéjében aköré az immár harmadszor említett tétel köré fejtett ki, hogy szerinte a remény és a félelem mindig eljövendő eseményekre utalnak, amelyek nem velünk történnek meg, hiszen mi csak a parányi jelen vagyunk. Az elmélet tetszetős és talán helytálló is, csak az a gond, hogy az elmélet és a gyakorlat között elméletileg nincs, de 56
