Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Az idő mint elmozduló térelem
nebb támadási felületet a feltételezés irányában. Üdvtörténetileg bár annyit jelent, nem vagyunk felelősek jövőbeli tetteinkért, hiszen csak a jelent éljük. A Prae epikaszaggató epikakísérlete elutasítja a megrögződött epikai tömegvonzást, az időmonizmust, aminek a monotóniája helyére az idő multidimenzionalitásának fikcióját helyezi. A többirányúság, a több kiterjedésben is megjelenés fogalma alatt olyan szövegviszonyt kellene elképzelni, ahol az időamőbák térbeli viszonyban állnak egymással, és így a durée-ben foglalt kvázi időkategóriák tetszőlegesen (szerkesztési elvek szerint) foglalhatnak helyet egymás mellett. A különböző események tehát nem az emlékezés technikája (megint csak linearitás!) szerint kerülnek egymás mellé, hanem teljes időmentességgel, a legszeszélyesebb építészeti-kompozíciós forgásokkal elhelyezett tiszta tér- és tudatelemekként, létrehozván a kronoid szférát. Sándor Iván a Rocinante nyomában 1998. januári följegyzésében leszögezte, hogy jelenben játszódó regény nincsen, ugyanis „a »jelenben« játszódó mondat a leírásával múlttá transzformálódik. A szövegnek a további szöveget generáló hatása így a nézőpont, a beszédmód egy »múltbéli« fokozatából dolgozik tovább, olyan feszültséget adva a nyelvnek, amelyben a leírás idejének különböző mozzanatai is koncentrálódnak." Magának a regényírásnak is van pre-ideje, amit a szerző a regény „időszámítás előtti" szakaszának nevez. Ez tulajdonképpen a felkészülés ideje, lényegében primer alkotófolyamat, amely lehetővé teszi a felkészülés idejében megal- kotottak organikus működését. A regény első sorának leírása pontot tesz a regény pre- idejének továbbélésére, ugyanis az éppen íródó változaton kívül a regény minden egyéb lehetséges változatát elpusztítja, és már csak az önmaga tradíciójának, vagyis annak, ami megmaradt a pre-időből, nyitja meg átírási lehetőségét. A Sándor Iván által teremtett regényidőről és poétikáról szólva Poszler György is kiemelte az előttiség és utániság állapotának a jelenben érvényesülő feszültségét: „...érzékelteti: valamin kívül, valami után, valami nélkül, valaminek a végén, valamihez képest »poszt« vagyunk. De érzékeltetheti: valamin belül, valami előtt, valamivel együtt, valaminek a kezdetén, valamihez képest »pre« lehetünk. Ez adja végig az elbeszélés és befogadás intellektuális feszültségét. Ami állandóan ide-oda vibrál az ellentétek, főként az után és előtt, a »poszt« és »pre« között. Persze nem extenzív-szenzuális, de intenzív-intellektuális feszültségről van szó. E feszültség külső, szerkezeti eleme - láttuk már - a végletekig vitt ellentét az elbeszélés ideje szűkössége és az elbeszélt idő tágassága között." Az idő térbevetülését Sándor Iván regénye számos helyen képszerűen jeleníti meg. „A [Ruben] gyermekkorát felidéző helyszín rárétegeződött az apja testének látványára. A gyolcsdarab, amit a barlangot átjáró huzat kifeszített, mintha olyan felület lett volna, amelyre a tudata különböző időkben és helyeken játszódó eseményeket vetíthet rá. A múlt előhívásával a jövő is szemhatárba került, elszakadva a történésektől, amelyek körülzúgták." E látvány vagy vízió nyomán tudatosodott az apját gyászoló fiúban az idő és a tér folytonossága, tagolhatatlan mivolta. Apja, „Jehuda Hanaszi minden törvényt összegyűjtött, amit a mesterei ráhagytak. Egymásnak ellentmondó tanításokat egyeztetett. Az a meggyőződés vezette, hogy minden emberi személy egy törvény is, tehát egy igazság." Vagyis amíg Ruben tagolatlanságában tapasztalja az időt és a teret, apja az általános érvényű előírásokat is egyéni értelmezésű törvényekre bontja, a közösséget individuumok kollektivitásaként értelmezi. Az apa hagyatékában talált iratok olvasása után Ruben nemcsak a létét meghatározó dimenziókat, hanem magát is egységben működő, de különböző identitásokból összetevődő szubjektumként tapasztalja: „Hányféle ember lakik bennem, gondolta." Az ifjúsága és emlékei útját járó fiú folytonos szimulációkban él és szimulákrumokat teremt: „Ruben nem tett egyetlen lépést sem, de úgy érezte, mérhetetlen hosszú utat járt be azóta, hogy elhagyta a sziklasírt. Magát a világot pillantotta meg, 54
