Forrás, 2005 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 3. szám - A 75 ÉVES SÁNDOR IVÁN KÖSZÖNTÉSE - Fekete J. József: Az idő mint elmozduló térelem
zikai megvalósítás lehetetlenségébe ütközik. Az emlékek útját ugyanis képtelenség úgy végigjárni, miként a filmezés technikája lehetővé teszi a visszafelé való pergetéssel, hogy az asztalról levert pohár cserepei a magasba emelkednek, majd az asztal lapján újra pohárrá állnak össze. Ennek a felismerésnek a következtében Ruben feladata oly módon módosul, hogy az emlékek mellett a fellelhető szavak kanyargását kövesse. Az útnak azonban egyszer vége szakad, onnét már semerre se vezet ösvény, csupán egyetlen irányba, befelé, önmagába. A kérdésre felelő válasznak pedig csak a töredékét találta meg a szefforisziakkal egyetemben: „azért jöttél a földre, hogy...". Csupán ennyi volt olvasható a nemzedékeken át gyűjtött tekercsek egyikén. Ennek a befejezetlen mondatnak a hiteles befejezése a célja minden keresőnek. Bölcseleti kérdés, ami végső soron az irodalom kérdése is. Sándor Iván azt állítja, hogy az idő és a tér széttagolhatatlan, mivel egyiknek sincs se kezdete, se vége, hanem csak folyamata, mindkettő úgy működik, mint a történések tartálya. Ennek ellenére regényhősei egyéni, sajátos, egyedül csak számukra értelmezhető percepció folyományaként élik meg az időt és a teret, amelyek látomásszerűen, szekvenciákként egymásra rétegeződnek, fölülírják egymást, helyet cserélnek, az időszakaszok térelemekként tárgyiasulnak, a térlátványok pedig időelemekre vetülnek rá, s ami általánosan jellemző erre a szemléleti-megjelenítési világra: a múlt és a jövő a jelenben - a hősök individuális időélményében egymásra montírozódik vagy másolódik, a pre és a poszt állapot egy sajátos regényidőben és egyedi regénypoétikában jelenik meg. Sándor Iván a történelmi regény kapcsán ennek az eljárásnak bár százéves múltjára mutatott rá egyik esszéjében. A szejforiszi ösvény persze nem történelmi regény, de az állítás a regényírás egészére ernyőként borul. A huszadik század egyik legfontosabb magyar regénye, Szentkuthy Miklós Prae című monumentális alkotása, amely 1934-ben a modem magyar regényírás egyik lehetséges, de végül folytatás nélkül maradt irányvonalát teremtette meg és zárta is le egyben, hiszen egyszerűen létrehozta a maga folytathatatlan- ságát; éppen ennek a jelenben tapasztalható pre és poszt állapotnak a megfogalmazására törekedett. A regényidő megteremtéséhez térpoétikát épített, amely elemeire bontja az időt, de nem egy időegyenesen elhelyezett eseményeket szekvencálva és valamilyen újabb linearitást teremtve azok ismételt sorba rendezésével, hanem fölrúgva az időmo- nizmus epikai hegemóniáját, az időelemek térbeli mozgásának akcidentalitását igyekezett a prózapoétika nyelvén megfogalmazni. Szentkuthy regénye elvetette a jellemek szilárd körvonalait (azaz a modern epika egyik alaptételét fektette le, miszerint az embert nem az határozza meg a legtöbb esetben, amit mindennap megtesz, hanem az, amit csak egyszer cselekszik), a kötött teret és az időbeli folyamat egymásutániságát, és helyükre csempészte az akcidentalizmust és a szinkróniát. Célja a pre-állapot megragadása, amikor minden, ami most jelen van, pre volt, az egyidejűség és az előidejűség összefonódása egy mindent megelőző ősállapotban, az „átszülő álom" állapotában. A kronológia eltűnik a regényből, és a belső idő veszi át a helyét. A kontrasztmentes belső idő leírásának a technikai megvalósítása a stream of consciousnes, azaz a tudatfolyamat, a tudatfolyam leírása, ami nem más, mint az asszociáció. Az asszociáció ideje a tartam, a durée, ami nem rendelkezik sem a múlt, sem a jelen kategóriájával, ami közvetlenül kapcsolódik Sándor Iván időmobilizálási eljárásához, amely során „a kétséges múlt formát vált, amelyben a jövőbe lopódzik". Az argentin mérföldkő, Borges egy évtizeddel később (1944/46-ban) gondolkodott el arról, amit a nyiladozó Szentkuthy 1931 és 1934 között művé tudott élni. Csakhogy ez az elképzelés több pontban sántít. Borges ugyanis túl távolra vonatkoztat el. Szerinte a remény és a félelem mindig eljövendő eseményekre utalnak, amelyek tulajdonképpen nem velünk történnek meg, hiszen mi csak a parányi jelen vagyunk - és éppen ezt cáfolja Peter Lynds elmélete. Ez a tétel nyit legfedetle53
